Orpheus

Kerényi Károly: Görög mitológia

III. Orpheus és Eurydiké

   El sem tudjuk képzelni az Argót Orpheus, a csodálatos énekes és lantos nélkül. Már a régi művészek is gyakran ábrázolták az Argonauták közt. Ha valaki, épp ő lehetett hasznára a hadnak, mely a Túlvilágba akart behatolni. Hiszen Orpheus arról lett híres, hogy egymaga is vállalta a veszélyes alvilági utat. Nem ő volt az istenekről és a hősökről szóló történetekben az első, akiről azt mesélték: énekével és lantjátékával - a kettő együtt egy művészeti ág volt - csodákat művelt. Tudjuk, hogy Hermés találta föl a lantot, és ő volt az első, aki lantkísérettel énekelt. Az istenek közül a bátyjának, Apollónnak ajándékozta a lantot, a hérószok közül egy másik testvérének, aki később ellenséges viszonyba került Apollónnal: Amphiónnak. A hagyomány szerint a madarak megszámlálhatatlan rajokban keringtek Orpheus feje fölött, s a halak magasra ugráltak feléje a sötétkék tengerből, úgy hatott rájuk az éneke. Látjuk őt, lanttal a kezében, az Argón. De amikor azt halljuk, hogy éneke még a köveket és a fákat is megindította, akkor Thébai falai jutnak eszünkbe, melyek Amphión lantszavára nőttek magasra. Az egyetlen cselekedet, amit egyedül Orpheus hajtott végre, az volt, hogy énekével mindent lenyűgözött, ami vad, még az Alvilág vad hatalmasságait is, és eljutott egészen Persephonéig. Ez a vállalkozása Perseus és Héraklés, Théseus és Iasón mellé állítja a görög hérószok sorában.

   Tiszteletét egy nagy közösség tartotta fenn; ez azt vallotta, olyan könyvek vannak a birtokában, melyek magukban foglalják Orpheus kinyilatkoztatásait, beszámol bennük alvilágjárásáról, és elmondja mindazt, amit ott lent tanult, majd a földön tanított és alapított. Egyetlen törzshöz vagy nemzetséghez sem tartozott szorosabban, mint tanítványaihoz és híveihez. Egyébként a történetek - és kultuszhelyei is - elsősorban az Olympos vidékéhez fűzik, s csak azután a még északabbra fekvő tájakhoz. Az összes elbeszélések szerint valamelyik Múzsának volt a fia, a legtöbb szerint Kalliopéé. Fiának és tanítványának a Musaios nevet adták, vagy pedig egy Musaios, „a Múzsák embere" nevű férfi apjává tették őt, aki már a fia előtt „a Múzsák embere" volt. S ha „múzsai", akkor alighanem „apollóni" is volt kezdettől fogva. Apollónt tartották isteni apjának: így apollóni alaptermészete kétszeresen is megnyilvánult, anyja révén és apja révén is. [m azok, akik többet akartak tudni származásáról és születéséről, az apját Oiagrosnak nevezték. Ne bocsátkozzunk itt annak vizsgálatába, hogy így hívtak-e egy folyót is az Olympostól északra, ahogyan például Marsyas is folyónév volt, s egyúttal egy vad erdőlakónak, Apollón vetélytársának a neve is. Oiagros „magányos vadászt" jelent, olyat, aki egyedül vadászik. Orpheus Pieriában, az olymposi Múzsák földjén nőtt föl. Apollón volt a tanítómestere. Azon a lanton tanította muzsikálni az isten, amit Herméstől kapott ajándékba, s továbbadta Orpheusnak. Az ifjú az Olympos erdős szurdokaibangyűjtötte először maga köré lantja és éneke hangjaival a fákat és a vadállatokat, ott mutatkozott meg Kalliopé fia először Apollón hasonmásaként. Vadállatok, hiúz, oroszlán és őz hallgatta odaadón az isten énekét is, amikor Admétos nyájait őrizte.Ha nem mondanák ki az elbeszélések a dalnok nevét, s nem állna ott a képeken, melyek lantosként ábrázolják Orpheust, nem lehetne mindig tudni, melyikükről van az adott jelenetben szó.

   A legtöbb elbeszélő számára már itt, az Olympos lejtőjén kezdődött Thrákia vad földje, noha Pieria még Makedóniához tartozott. Egy Pieria nevű thrák országról regéltek, s ott adtak királyságot Orpheusnak. Azt állították, hogy a fák az igazi „Pieriából" egészen idáig követték, s thrákká avatták Orpheust. A későbbi vázafestők hittek nekik, míg a korábbiak még ragaszkodtak az igazsághoz, mely nélkül nem lenne Orpheus történetének értelme, s maga a hérósz léte is értelmetlen volna. Hiszen ábrázolásaiból is kitűnik, hogy hellén volt a thrákok között, s a neve sem idegen. Thrákul másképp hangzott volna az „Orpheus" név. Persze nem oly könnyen érthető, mint Oiagros, ami ugyancsak nem lehetne egy thrák férfi thrák neve, de talán nem volt indokolatlan, s nem is értelem nélkül való, hogy a dalnok egyik késői tanítványa Orpheus sötét köntösét, melyben az Argonauták nevében áldozatot mutatott be Hekaténak, az orphné, „sötétség" szóból származó kifejezéssel jelölte.Sötétséggel volt kapcsolatban Orpheus, alvilági útjánál ugyanúgy, mint később is, amikor éjszaka részesítette beavatásban az embereket, ahogy illett. A Múzsa fiát az Eurydiké utáni vágy vezette a Túlvilágba. Ebben különbözött Théseustól és Iasóntól, hogy Perseusról és Héraklésről ne is szóljunk, akik végképp nem valamilyen női - akár halandó, akár isteni - lény iránt való szerelemből vállalkoztak az útra. De Orpheus abban mégis Théseus sorsán osztozott, hogy Eurydiké éppúgy nem térhetett vele vissza hazájába, hogy örökre vele maradjon, mint az athéni hérósszal Ariadné. Bár azt beszélték róla, már előbb a dalnok felesége volt, Orpheusnak éppúgy volt egy isteni vetélytársa, ahogy Théseusnak Dionysos személyében. Épp e vetélytárs révén került Eurydiké oly korán kapcsolatba a holtak birodalmával.

   Mindkét neve szerint - mert ennek a híres történetnek a héróináját is két néven ismerjük, akárcsak Ariadnét, akit Aridélának is hívtak - akár a Túlvilág úrnője is lehetett volna. Eurydiké jelentése „a széltében bíráskodó": ez a név eredetileg csak az Alvilág királynőjének járt, bár később sok előkelő nő viselte a halandók között. A másik nevéről már nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy Agriopé, „vadarcú", vagy inkább Argiopé, „a fényes arcú" a helyes alakja: így hívták Thamyris dalnok anyját is. Az Argiopé változat mellett szól, hogy Orpheus késői tanítványai, akik egyébként Musaiost mesterük fiának tartották, Selénét, a holdistennőt emlegették anyjaként. Az elbeszélők nyilván holdszerűnek látták Orpheus szeretett asszonyát, még ha  az Alvilág áldozatának, és nem királynéjának ismerték is.

   Bár Persephoné, a Hádés által elrabolt, mindkettő volt: áldozat és királyné egy személyben, akihez Orpheus, Eurydiké iránt való szerelmétől indíttatva, leszállt a férje házába. A történet a ránk hagyományozott változat szerint Thesszáliában kezdődött, ahol egyszer már sikerült egy hűséges feleséget, Alkéstist, Admétos király hitvesét kiszabadítani a halálkarmaiból. Héraklés híres kalandja volt ez a thrák Diomédéshez vezető útján. Ahogy előbb Apollón Admétosnál, úgy élte most Aristaios pásztoréletét a szép Tempé-völgyben, az Olympos alatt: Kyréné nimfa szülte őt Létó fiának, hogy kicsiny Zeus legyen belőle és egy második szent Apollón.Aristaios fő büszkesége, mint közismert, a méhei voltak. Nevéről ítélve „a legjobbfajta" volt, ami csak van a világon. A holtak „mézes" Zeusa, Zeus Meilikhios, akit kígyó alakban tiszteltek az élők, persze ugyancsak nem volt másfajta, mint Aristaios, noha az ő méheiről nem esett kimondottan szó. Az isteni méhész üldözte Eurydikét. Az ifjú asszony menekült előle, menekülés közben elesett, s egy kígyó a bokájába mart. Társnői, a dryasok, megsiratták a hegyek közt, mélyen bent Thrákiában. Mire Orpheus odafutott, addigra Hádés már elragadta ifjú feleségét. Utána indult, jajveszékelő énekkel, végigvándorolt egész Görögországon, le a Peloponnésos legdélibb csücskéig, a Tainaronig.

   Lantjában bízva lépett a holtak birodalmába vivő sötét útra, melyen alig egynéhányan jártak előtte az élők közül: a két barát, Théseus és Pei-rithoos, akik el akarták rabolni Persephonét, és Héraklés, amikor fölhozta a Kerberost. Kharón a kelleténél jobban emlékezett mindegyikükre. De végül őt is lenyűgözte Orpheus lantja. Még azt is beszélték, elhagyta ladikját s követte az éneklő Orpheust, hogy meghallgassa csodálatos énekét, amit a földalatti uralkodópárnak ad elő. Míg Orpheus énekelt, a Kerberos nem ugatott. Ixión kereke megállott. Tityos máját nem marcangolták a keselyűk. Danaos lányai abbahagyták a hasztalan vízhordást. Sisyphos leült a kövére. Tantalos megfeledkezett éhségéről és szomjúságáról. Az Erinysek álmélkodtak, és a holtak bírái sírtak. Sírt a lelkek végtelen raja is, Orpheus köré gyűlve. Csak Eurydiké nem volt köztük. Még az újonnan érkezett árnyak közt időzött, s kígyómarta bokájával lassan közeledett. Egy Magna Graeciai mester festményén (itt gyakran díszítették a sírokba tett vázákat az Alvilág képeivel) a szerelem repülő Erós alakjában vezeti Eurydikét. Persephonét is látni, aki meglágyulva Orpheus dalától, kegyes mozdulattal hívatja az ifjú asszonyt. A dalnok maga a két nőalak közt áll. Már fogja kedvese kezét, de nem néz senkire sem, egyik képen sem.

   Ez volt az alvilágiak törvénye: senkinek sem volt szabad megpillantania őket. Elfordított arccal áldoztak a halottak istenségeinek. Csupán a hang volt megengedve a holtak birodalmában, de egyetlen pillantás sem. Orpheus hangja csodákat tett, de nem tehette a Halált, ama másik birodalom  isteneihez tartozást meg nem történtté. Az alvilágiak törvénye Persephoné törvénye volt. Az is megerősítette a törvényt, hogy az élő lázadozott ellene. Épp megszegése által lépett érvénybe a törvény igazában. Eurydiké követhette szerető férjét: Orpheus az énekével elérte ezt. De nem volt szabad a halálból az életbe vezető nehéz út folyamán rápillantania. Miért nézett rá a dalnok mégis? Mi volt az oka, az élő és a halott közötti nagy, végleges elszakadáson kívül? Őrület volt ? Meg akarta csókolni az asszonyt ? Vagy csak biztosan akarta tudni, hogy követi? Egy klasszikus attikai dombormű ábrázolja a jelenetet. Itt már nem ketten vannak, hanem hárman: Orpheus hátrafordult, ránéz. Eurydiké a szerelem és a búcsúzás mozdulatával könnyedén vállára teszi a kezét. Közben jobbját már Hermés, a lélekkísérő fogta meg. Ahogyan a hagyomány szerint Zeus mennydörgése hallatszott, amikor Oidipus eltűnt az Alvilág küszöbén, ugyanúgy dörgés hangzott föl akkor is, amikor Eurydikét visszahívták a holtak birodalmába: háromszor egymás után dördült fel az elháríthatatlan végzet hívó szava.

   Hasztalan futott Orpheus az elenyésző után, próbált visszatérni az Alvilágba. Kharón nem vitte át újból a ladikján. Túl merészen hasonlították Orpheust az ókorbanDionysoshoz. Az isten fölhozta anyját, Semelét a Hádésból. Amire ő képes volt, arra Orpheus nem volt képes. De ettől fogva árnyék esett apollóni lényére, s ez dionysosi árnyék volt. Orpheus egyformántartozott mindkét istenhez. Viszont nem Dionysos ellenfele és áldozata lett, hanem a thrák nők ellenfele, s vad tombolásuk áldozata, az őrjöngésé, amivé a boristen tisztelete fajult.

   Orpheus állítólag hét hónapot töltött egy hatalmas szikla alatt, a makedóniai Strymón folyó torkolatánál, egy barlangban, miután, egy másik hagyomány szerint, hét napig rostokolt az alvilági folyó partján anélkül, hogy egyetlen falatot magához vett volna. Megtartóztatta magát a nőktől, nem akart többé nászt ülni. Alighanem ebben az időben keresték föl a vad erdőlakók, thrákiai férfiak, mint a vázaképek mutatják, vagy szatírok, kisebb-nagyobb fiúk, ahogy egy késői dombormű örökítette meg. Nem egészen kicsiny gyermekek voltak – el kellett érni bizonyos életkort a magasabb beavatáshoz -, hanem ifjak. Orpheus hústól való megtartóztatásban, "orphikus életben" nevelte őket, az istenek és a dolgok kezdetéről énekelt nekik, és részesítette őket a beavatásban, amit az Alvilág istennőjénél tett látogatásáról hozott magával. Később azt beszélték, Zeus agyonsújtotta villámával, amiért misztériumaival oktatta az embereket.

   A régebbi történet viszont úgy tudta, a thrák nők vették rossz neven Orpheustól, hogy már három éve megtartóztatja magát a szerelemtől és a nőktől. Csak ifjakkal tartott kapcsolatot, s azt beszélték róla, ő vezette be a thrákoknál a fiúszerelmet. Épp azért, mert csak ifjú férfiak vették körül, nem pedig asszonyok, mint Semelé fiát, most Apollónhoz vált hasonlatosabbá. Aiskhylos Bassarai című tragédiájában - így nevezték Thrákiában a bakkhánsnőket - Orpheus egyszer fölkelt éjnek évadján és megmászta a  Pangaion hegységet, hogy tisztelje a fölkelő napban Apollónt. Ugyanoda hajtotta föl az istenük a thrák mainasok rajongó csapatát is, éjszakai Dionysos-ünnepségeik alkalmából. Aligha tudtak a titokról, amit Aiskhylos valószínűleg ugyanannak a trilógiának egy másik, Ifjak című tragédiájában mondott ki, amikor magát Apollónt szólíttatta a Karral Kisseus és Bakkheus, "repkénykoszorús" és "bakkháns" néven. És Orpheus a költő véleménye szerint talán csakugyan túl messze ment egy egyoldalú tiszteletben, amióta visszatért a holtak birodalmából, s haragudott az Alvilág isteneire: hiszen azok közt mégiscsak Dionysos uralkodott, mint Hádés és földalatti Zeus. A dalnok bolyongása során a Pangaion hegységben odatévedt a thrák bakkhánsnők titkos ünnepére. Azok nyilván fölismerték, nem őrületről volt szó, mint a thébai nők esetében, akik oroszlánnak nézték Pentheust. S széttépték a Múzsa fiát.

   Az egyik elbeszélő viszont úgy tudta, volt egy titkos rítusok céljaira berendezett nagy beavatási épület, egy Leibéthra nevű makedón városban: alighanem hasonló ahhoz, amit Samothrakéban tártak fel. Itt gyűltek össze bizonyos napokon a thrák és a makedón férfiak Orpheusnál. Fegyvereiket letették az ajtó előtt. A haragos asszonyok fölkapták a fegyvereket, megölték a férfiakat, akik kezük közé jutottak, s a beavató pap, Orpheus felszabdalt testét darabonként a tengerbe vetették. Ebben az elbeszélésben a dalnok feje átúszott a Melés folyó Smyrna melletti torkolatába, ahol később Homéros, a trójai háború költője, mint a folyamisten fia megszületett. Ott vették ki fejét a vízből, s héróont állítottak Orpheusnak, később pedig szentélyt, melybe egyetlen nőnek se volt szabad belépnie.

   Egy másik elbeszélés szerint Orpheus egész Thrákiában föl-alá vándorolt, ahogy később az orphikus beavató papok Görögországban, és a férfiak csatlakoztak hozzá. A nők eleinte nem merték őt megtámadni. De azután borból merítettek bátorságot, s azóta vonulnak a thrákok részegen a csatába. Vázaképeken látjuk, hogyan támadják meg a részeg thrák asszonyok a törékeny énekest gerellyel és nagy kövekkel, mindennel, ami csak kezük ügyébe esik. Neki csupán lantja van, azzal védekezik, földre bukva, hasztalan. Testének darabjait szétszórták mindenfelé. A Múzsák szedték össze s temették el kedvencüket Leibéthrában. Lantját, mert nem találhatott Apollón és Orpheus után méltó tulajdonost, Zeus Lyra néven a csillagképek közé emelte.

   Van Orpheus fejéről és lantjáról még egy különös történet. A gyilkos nők levágták a fejét, lantjára szögezték és bedobták a tengerbe, vagy inkább a thrák Hebrosba; a fej úszva tovább énekelt és a lant tovább zengett. A folyó a tengerbe vitte az éneklő fejet, s a tenger áramlata Lesbosra, arra a szigetre, ahol később legdúsabban termettek a dalok és csengett az édesszavú lant. A fejet itt a Bakkheionban, Dionysos szentélyében temették el, a lantot Apollón templomában őrizték. Így illett, s ez felelt meg Orpheus dionysosi sorsának és' apollóni természetének. Sokkal később arról is beszéltek, hogy  jóshelye volt Lesboson, és szép vázaképek és vésett kövek tanúsága szerint az ifjak kinyilatkoztatásokat kaptak a dalnok fejétől, míg végül Apollón maga parancsolt neki hallgatást.

   Akárhol temették is el Orpheust, a sírján fészkelő csalogányok édesebben és harsányabban énekelnek, mint másutt. Két sírja volt Orpheusnak Makedóniában, az Olympos lábánál: egy Leibéthrában, s egy másik a "Zeus város", Dion61 közelében: azért kellett hamvait átvinni ide, mert a másik sír kinyílt, amikor az oszlopok ráomlottak. Valószínűleg a nagy tolongásban döntötte fel véletlenül az oszlopokat és az urnát az összecsődült tömeg, mert mindenki saját fülével akarta hallani a csodát: déli órában elaludt egy pásztor a síron, s álmában Orpheus dalait énekelte, oly édesen és messzezengőn, mintha a dalnok halhatatlan hangja csendült volna föl a holtak birodalmából.