Ez a cikk 1930-ban jelent meg a Délmagyarországban, témája a latintanítás létjogosultsága, a latin szerepe az oktatásban, és ennél fogva az életben. A cikk íróját nem sikerült kiderítenem, becses nevét nem adta a provokatív irományához, de így is érdekes adaléka a latin élettörténetének Magyarországon. Nyilván nem ez az egyetlen írás a témában, így nem is nevezném abszolút igazságnak, sőt még a saját véleményem megfogalmazásának sem. De elolvastam egyszer, aztán mégegyszer. És sokat vitatkoztam vele. Azt gondolom ez az értelme: gondolkozni rajta, és egy kicsit a latin mostani helyzetére is vetíteni.
Röviden a sztori: Klebelsberg hozott egy döntést, miszerint a latin nyelvet immár kisebb óraszámban tanítsák az iskolákban, az élő nyelvek rovására. Ez hatalmas társadalmi vitát váltott ki, hiszen egy tabuhoz nyúlt: a latin évszázados megkérdőjelezhetetlen és felülbírálhatatlan létjogosultságához. Ez még rendben is lenne, hiszen egy ős-mamutot nem lehet csak úgy eliminálni, de az érdekes sokkal inkább az, ami a vita hevében felhánytorgott, azt is mondhatnám, ami csontvázak kihullottak a szekrényből. A cikk szerepe mégis az, hogy ezeket a csontvázakat igen provokatívan és érintőlegesen, de előveszi. Talán épp ezért lesz az egész egy kicsit gunyoros, de érdemes a korszak vitáját, álláspontjait és profetikus kinyilatkoztatásait elolvasni a témával kapcsolatban, mert az itt felmerülő vádak és védelme mindegyike szerves részét képezi egy igen komoly, fajsúlyos, és végső soron a mai napig tartó vitának. Boncasztalon a latin nyelv.
Erről a témáról heteket, hónapokat lehetne elmélkedni, vitázni. Most csak néhányat emelnék ki ebből a konkrét cikkből, ezeket be is jelöltem. A hasábos megjelenés miatt csak így tudtam kivágni a képet, amúgy a hungaricanán és az arcanumon bőségesen lehet olvasni a régi újságokat, tanulmányokat, cikkeket (és vérpezsdítően sok kincs lapul ezekben az adatbázisokban).
Az első érdekes rész a "kockára van téve vezető osztályaink értelmi színvonala" passzus. Mind a mai napig ez az egyik legfőbb érv a latin mellett: az értelmiség nyelve, az európai műveltség alapköve, a tudományok nyelve, satöbbi. Ez így is van, hiszen igazán a történelemnek sem lehet(ne) nekifeküdni egy valamire való latin tudás nélkül, még a dédmamám születési anyakönyve is latin nyelvű, és Széchenyi is az Orbis Pictusból tanult. Ezzel együtt vagy ennek ellenére a latin valahova elsüllyedt a bohémek és életművészek absztrakt világába.
És itt jön a csavar. Míg a cikk születésének korában, tehát a harmincas évek előtt még vastagon tolták a latin grammatikát a gyerekek fejébe, a cikk elővesz egy érdekes gondolatot, miszerint maguk a latin tanárok sem igazán tudnak latinul! Tehát a latin csak valamiféle értelmiségi pozőrködés lenne? Mindez 1930-ban? És mi a helyzet most? Mennyire tudnak maguk a latin tanárok latinul? És felveti a kérdést (nem, ez nem igaz, mert nem felveti, hanem nekünk, gyanútlan olvasóknak az arcunkba vágja), hogy bizony a latin nyelv védelmező élharcosai sem olvasgatják otthon Senecát és a többi latin írót. Mi a helyzet ma? Olvassa még valaki a klasszikusokat? Persze - hallom a vérbősz felhördülést. De mégis, a kisgimnazistáknak épp azért nehéz sokszor a latint tanítani, mert bár igen értelmesek és fogékonyak, a mitológiai alapokkal köszönőviszonyban sincsenek. És bizony a mai latin tankönyvek is a klasszikus műveltségre építenek. Ami valahol útközben elveszett. És egy nyelv nem csak igeragozásból meg memoriterekből áll, egy nyelvnek lelke van. Élete, privát szférája, egy nyelv olyan, mint egy vadróka, meg kell szelídíteni, ki kell érdemelni a bizalmát rendszeres foglalkozással és törődéssel. És ez igaz az élő nyelvekre is. A nyelv nem egy felújítandó fürdőszoba, amit szét kell verni, ízekre szedni, leigázni és a magunk képére formálni. A nyelv a türelem és a kitartás játéka, nem adja könnyen magát, de hallatlan csodákat ígér. Igen, ebbe beletartozik az a klasszikus kultura is, ami nélkülözhetetlen a latin megismeréséhez. Mert vannak újhullámos nyelvkönyvek (magam ékes ánglus nyelvterületről ismerek ilyeneket), amik a latint mint egy divatos nyelvet próbálják meg érdekessé tenni, azt gondolván, hogy a mai, beszédfordulatok közel hozzák a kicsikét érdeklődőknek ezt a különös valamit. Lehet. Nem mondom, hogy rossz dolog. De egy rókát sem lehet megismerni egy rókaprémből. Mármint magát a rókaságot, ha már ilyen hasonlattal éltem. Szóval vitára fel, miért halott a latin? Halott volt már 1930-ban is?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése