Mindig azt mondjuk, azt gondoljuk, hogy a fejlődés egyirányú, egy progresszív folyamat, feltételek nélkül jobbak vagyunk, mint azok, akik előttünk éltek. Jobbak, ügyesebbek, okosabbak, bölcsebbek, ravaszabbak. Pedig sok jel arra mutat, hogy a fejlődés (maga ez a diszkriminált és pozitív előítéletekkel telezsúfolt szó) inkább regresszív, és az eleinkhez képest kevesebbet tudunk, felejtünk.
Egyre több és több technikai, kényelmi eszközt használunk, melynek már a neve is sugallja a küldetését: kényelmet hoz. A mindennapjainkat hivatottak megkönnyíteni, több terhet kell(ene) levenniük a vállunkról, hogy mi, a tündöklő szellemek azokkal a dolgokkal foglalkozhassunk, amik igazán fontosak. Gondolok itt a mosógépre, a porszívóra, a számítógépre, az autóra, és még sok más eszközre, melyek nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az életünk. És mégsem lett több időnk, mert ezek a gépek, mint műanyag kisgyermekeink, enni kérnek és rengeteg törődést igényelnek.
A dolog másik fele pedig az, hogy mire fordítjuk az időnket? Lássuk be, sok nem nélkülözhetetlen tevékenységre. Azt is mondhatnám értelmetlenségekre. És közben az iskolai felmérések szerint is egyre kevesebbet tudunk. Mert nem kell lexikális tudás, meg nem szabad terhelni a gyerekeket - ez mind rendben is van, de valami elveszett útközben. Valami, amire pedig a legnagyobb szükségünk lenne az életben. Valami emberi, valami isteni, valami természetesen természetfeletti.
A régiek még tudták, hogy a mesék igazak. Valamit el akarnak nekünk mondani. Aztán valami miatt (talán félelemből?) a babonák és a legendák világába száműztük őket. Ma már bolond dolognak találjuk őket. Gyerekeknek képeskönyvbe való témának. Meg beöltözős buliknak, ahol fel lehet venni valami nem szokványost. De már nem értjük a "meséket", a régi történeteket. Pedig ma is üzennek valami, ma is el akarnak nekünk mondani valamit. Valami fontosat.
Schliemann egy "régi" ember volt, aki engedte, hogy ezek a történetek megérintsék a legbelsőjét, ami nem csak emberi, hanem valami több annál. Az a részünk, ami megérti a megérthetetlent, ami képes szembenézni az elviselhetetlennel, ami isteni, ami természetfeletti. Ma már nem divat ilyesmiről beszélni, ma már egyenesen őrültség kimondani, hogy igenis ott lapul a mélyben a halhatatlan lelkünk, és minden nap sikoltozik és összetörik, amikor tévézéssel lúgozzuk ki magunkból. Ma Schliemann-nak egyre több akaraterőre és még több kitartásra lenne szüksége, hogy átverekedje magát - az emberi bürokrácián, az emberek támasztotta akadályokon. Ahhoz, hogy valaki megmutassa, hogy a legendák nem szórakoztató gyermektörténetek, nem is tudom, mi kellene. Csoda. Talán még a művészetben megvannak azok a morzsák, amelyek nem félnek szembenézni az őrülettel. Hogy Oedipus nem egy pszichológiai eset. Antigoné pedig nem az isteni törvények-emberi törvények síkjában mozog. Odüsszeusz meg nem egy kitalált kalandor, aki felfedezte a görög szigetvilágot. És egy cseppet sem fontos, hogy hány centi vastagok a küklópikus falak Püloszon. A lényeg ennél sokkal több és sokkal egyszerűbb. Ezek azok a dolgok, amik a mélybe süllyedtek, már nem értjük nagyapáink gondolatait, tetteit, nem ismerjük az eszközöket, amiket használtak. Ezeket a dolgokat újra ki kell ásni, újra meg kell találni és meg kell ismerni. Mert a mélyben olyan kincsek vannak, amelyekről álmodni sem merünk. És nem még okosabb telefonok és vékonyabb laptopok. Igazi kincsek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése