Filozófuskirályok

   Nehéz dolog elképzelni a régi vezetőket, különösen a mai kor tükrében. Milyen lehetett egy Baszileiosz, egy isteni képviselő, egy emberi testet öltött isten, egy halhatatlan, egy kiválasztott, vagy akár egy filozófus uralkodó. Nem is uralkodó, hanem népének első embere. A legjobb, a leginkább alkalmas, a leginkább önfeláldozó, aki a legjobb döntéseket hozza, és aki nem fél cselekedni.

   A filozófus, sőt, általában a gondolkodó ember hamar eljut oda, hogy minden tett rossz, a helyes út a társadalmon, a közösségen kívül kezdődik. Buddha is kivonult a fa alá, és nem csinált "semmit" (mármint nem vett részt a társadalom életében). Seneca is azt mondja, hogy bene vixit, qui latuit (az él jól, aki elrejtőzik - nem él közéletet). Diogenész is mindent eldobált magától, gyakorlatilag kivonult a társadalomból úgy, hogy ott élt a legközepén.

   Lehet-e tenni úgy bármit, hogy ne tégy semmit? A keletiek ezt a kérdést két uralkodóval hidalták át. Az egyik vezette a hadsereget és letiporta a renitenseket, a másik tiszta kezekkel tanácsot adott. A tanácsok, a szellemi vezetés, a spirituális királyság mennyire választható el az uralkodás "mocskos és alantas" részétől? Uralkodhat-e az a filozófus-király, aki népek kiirtását javasolja? Övé-e a tett felelőssége, noha nem a saját kezével hajtotta végre? Távol tarthatja-e magát a tett következményeitől? Ha nem is akarja magát függetleníteni a következményektől, ugyanaz az ember tud-e maradni, ha együtt él a következményekkel? Tud-e a világgal távolságot tartani, amikor maga is nyakig süllyed bele? Kérdés, hogy egyáltalán belesüllyed-e? Mert ha felsőbb hatalmak által kiválasztott vezető, akkor nem süllyedhet bele, hiszen nem a népe választotta, hanem a Sors (vagy valami hasonló) jelölte ki egy feladat elvégzésére. Szakrális uralkodó. De bujtogató-e abban az értelemben, hogy a katonai vezetőt, a nép által kiválasztott világi hatalmat erre vagy arra a tettre ráveszi? 

   A középkor beköszöntével a spirituális hatalom fokozatosan elvált a világi hatalomtól, a szellemi vezetők hadakozni kezdtek (bár ez az ókor sok társadalmára is igaz). A vezetők egyre inkább belesüllyedtek az anyagba, a hétköznapi kérdésekbe, egyre inkább elveszítették a filozófus-király lényegüket, és egyre inkább váltak azzá, amit ma is látunk. Rossz vezetők. Nem a népért vannak, nem a legjobbak közülünk. Illetve a legjobbak közülünk, csak nem abban, amiben kellene. Nem abban, ami előre visz. A legtörtetőbbek, a leggátlástalanabbak és a legmohóbbak. Nem marad más, csak várni egy igazi filozófus-királyt. De fog-e ő harcolni?