Festett falak

    Könnyen feldobhatod a lakásod egy új, élénk színű falfestéssel vagy egy jól kiválasztott, merész tapétával. A lehetőségek egész tárháza áll rendelkezésedre, csak győzz választani. És ha megunod, bármikor lecserélheted. Ilyen egyszerű az egész. A rómaiak is valahogy így voltak ezzel. Már ha valaki megengedhette magának ezt a luxust. Mert ami ma már mezei falfestésnek tűnik, nem volt egy sétagalopp az ókorban. Persze egy kicsit tartósabbra is sikeredtek az antik falfestmények, mint a századelőn divatozó mintás festőhenger, amivel végeláthatatlan hosszúságban festették a kommersz virágmintákat a falakra (és egy-két év múlva bánatosan le is peregtek).

    A rómaiak nem maguk festették a házaikat, mint mi, kései unokák, ha egy kis pénzt akar spórolni az ember a lakásfelújítás költségein. A rómaiak ezt a munkát szigorúan a szakemberre bízták, mert egy igazán tartós falfestés, ami egy vulkánkitörést is túlél, ahhoz bizony szakértő kezekre van szükség.

    Persze ez a festés-téma köszönőviszonyban sincsen a mai bevett, tisztasági festéssel. Ez kérem egy külön tudomány volt. Technika és művészet alkimikus násza. A falfestés alatt freskófestést értettek, amit az ügyes kezű családfő (paterfamilias) sem valószínű, hogy meg tudott valósítani. A festés maga több lépcsőben zajlik, maga a falfelület előkészítése is hosszú időt vesz igénybe – nem is szólva a tetemes költségekről. Tehát egy teljes helyiség kifestése nem egy hétvégi elfoglaltság volt, ám az eredmény nem ritkán kétezer év távlatából is káprázatos, ragyogó sínekkel köszön vissza ránk. És bár hasadjanak meg a falak, törjenek ketté, süllyedjenek a föld alá, a képek épek és szépek – és lenyűgözőek.

    A falfestés kifinomult technikájáról Vitruviusnál olvashatunk (De Architectura). Először is a csupasz falfelületre egy alapozó réteget kell felvinni – természetesen alapozni is több rétegben kell. És az alapozórétegek sem azonosak. A legelső réteg általában oltott mész durva szemcséjű homokkal elkeverve. A második alapozórétegbe az oltott mészbe finomabb szemcséjű homokot vagy finom porrá őrölt márványt kevernek. Az oltott mész a száradás során a levegővel kémiai reakcióba lép, aminek következtében kalcium-karbonát keletkezik a felületen. Ezen a felületen a festék teljesen egyenletesen tud eloszlani. A harmadik alapozóréteg pedig igen finomra őrölt márványport tartalmaz. Ekkor nedvesen még formázzák is a falfelületet, hogy bizonyos domborulatok ott legyenek, ahol lenniük kell. Tehát ehhez előre meg kell tervezni az egész felületet, nagyon precízen, hiszen a képek gyakran azért annyira élethűek, mert valóban térhatásúak... ezeket a mesterséges egyenetlenségeket a kép miatt észre sem veszi a szemlélő. Így készülnek a stukkók is, aminek pompás darabjait mind a mai napig láthatjuk a Domus Aureában. Ebben a fázisban festik meg a városképeket, a látképeket és az építészeti elemeket (mint például egy megszólalásig élethű oszlop).

    A további festés elengedhetetlen feltétele, hogy a felület a lehető legsimább legyen. Ezért az alapozás után a falat zúzott márvánnyal vagy üveggel fel is csiszolják. A tökéletesen kiszáradt falfelületre pedig jöhetnek a fő alakok kontúrjai szénnel megrajzolva. Mivel ezek fogják az egész kompozíciót meghatározni, nem ritkán előre megrajzolták őket, és a mintát másolták át a falra, nem pedig szabad kézzel alakították a fő vonalakat.

   A színek felvitele is fokozatosan történt. Először csak az alapszíneket vitték fel, és ezeknek is jól ki kellett száradniuk, mielőtt belefogtak egy következő szín felvitelébe. Így a festéssel csak lassan, részletekben lehetett haladni, mivel az új szín felviteléhez be kellett nedvesíteni a falat, aztán pedig megvárni, amíg tökéletesen kiszárad.

    A száradás után jön a finomabb árnyalatok, a pasztell színek felvitele. Ezeket a finomabb színeket használták az árnyékoláshoz és egyes részletek kiemeléséhez is. Ilyenek például a ruhák aranyozott elemei, ékszerek, a szempillák.

    Érdekes, hogy a freskókészítés technikája korokon keresztül tartotta magát, ám valami mégis megváltozott az idők során. Sok, jóval későbbi korból származó freskó megfakult, kikopott, ám a római falfestmények rendületlenül tartják magukat. Mi lehet a titok? Ez nem mágia, hanem kémia (bár az is a mágia egy szelídített formája). Az idő és a kopással szembeni ellenállás titka az átlátszó kalcium-karbonát réteg, ami a mész és a levegő között alakul ki és fóliaként védi a festményt. Mivel a festés során a színeket folyamatosan nedves felületre viszik fel, a festék szó szerint beépül a falba, része lesz annak, mintegy beleszívódik. A száradás során pedig kialakul ez a védőréteg.

    Ez a természetes védőréteg lehetővé tette a falfestők számára, hogy kiteljesítsék a művészetüket. A végső festés után finom viaszréteggel vonták be a falfelületet, ami az értékes és drága festékanyagok kifakulását megakadályozta. Így bátran használták az olyan méregdrága festékeket is, mint az okker, a cinóber és a higany. Mert senki sem vágyik arra, hogy a sok munkával elkészült falfestménye néhány év alatt kifakuljon...

    A víz kártékony hatásai ellen a rómaiak úgy védekeztek, hogy vékony ólomlemezeket tettek a falba, hogy elvezesse a vizet a freskótól és az ne ázzon szét.

   Ám ezek a műremekek nem csupán a technikájukat tekintve lenyűgözőek, hanem a képi világuk is mind a mai napig bámulatos. Az ember csak áll és nézi, és azt veszi észre, hogy beszippantja a kép.