Vergilius Orpheusról

V E R G I L I U S

NEGYEDIK EKLOGA

Múzsák, sícelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal!

Van kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos;

Zengj erdőt! de a consulhoz méltó legyen erdőd.

Íme betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:

Újraszületve az évszázak roppant sora tárul.

Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,

Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.

Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan

Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:

Hisz máris testvérbátyád országol, Apolló.

S consulságod alatt kezdődik e fényes időszak,

Pollio, nagy hónap-sorait számláljuk előre;

És te vezetsz, amidőn bűnnek ha marad nyoma bennünk,

El fog enyészni s örök remegés nem ijeszti világunk.

Ő pedig istenként él majd, aki lát az egekben

Isteni bajnokokat s őt is látják azok éppúgy,

S lesz lecsitult földünk fejedelme az ősi erénnyel.

Ám a talaj teneked, te fiú, eleinte a termést

Adja magától még: vizibabba keverve peszercét

És a buján kusza repkénnyel bűbájos akanthuszt.

Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd

És a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág.

Míg fölibéd maga sarjaszt majd bölcsőd üde rózsát.

Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis, ártó

Nadragulya; s teli lesz asszír balzsammal a környék.

Hogyha pedig már tudsz olvasni atyád meg a hősök

Nagyszerü tetteiből, értvén, mi a férfiderékség,

Szőke, szelid buza nő lassan szántóidon akkor,

Parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő,

Míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik.

Ámde nyomokban az ős vétek még néhol előtör

S űz Thetis áradatát hasogatni hajón, vagy övezni

Fallal a városokat s a talajba bevágni barázdát.

Lesz új Típhys is és kiszemelt daliákkal iramló

Második Argó, sőt új háboruk is, tömegével,

S küldik Trója alá ismét a hatalmas Achillést.

Majd ha belőled idők folyamán ember lesz azonban,

Habra fenyő-bárkán kalmár kicserélni az árut

Már nem igyekszik: a föld meghoz mindenfele mindent.

És televényt eke nem sebesít, se kacor soha szőlőt,

Barmairól a kemény pór-nép oldozza a jármot;

Cifra szinét, akkor, szűnik színlelni a gyapjú,

Mert a mező maga sző csigavér bundát a barikra,

Vagy, szeretőn, bolyhuk sáfrány-sárgára cseréli;

S míg legel, öltözik ott a juh is bíborba magától.

„Igy szőjjünk, ily századokat!” - szólottak (a sorsot

Szabva szilárdan s egy szívvel) guzsalyukhoz a párkák.

Törj méltó tisztségre tehát, az idő közel immár,

Isteni drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!

Domboru boltja, tekints rá fel, hogyan ing a világnak,

Nézd a magas mennyet, habözön színét, vagy a földet;

S lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend!

Vajha a kései vénkornak végéig elélnék,

S lenne erőm elegendő, hogy hiredet fölidézzem!

Akkor a thrák Orpheus sem tudna legyőzni dalával,

Sem Linus, ámbár anyja amazt, ezt atyja segítse,

Orpheust Calliopéa, Linust pedig ékes Apolló.

Hogyha meg Arcadiát híván ítélni, kiáll Pán,

Ítél Arcadia s maga Pán se tagadja: legyőztem.

Csöpp csecsemő, nosza hát, ismerd fel anyád mosolyoddal

(Tíz havi terhes-idő sok volt ám édesanyádnak!),

Csöpp csecsemő, nosza hát: ki mosolyra se készti szülőjét,

Égiek étke se vár, istennők ágya sem arra.

DAMOETÁS

Énnekem is faragott ez az Alcimedón kupa-párat,

S fülnél, körben, akanthusz alélt rajzát alakítván,

Orpheust és a futó fákat közepükre kivéste:

Ajkamhoz nem is értek még, jól rejtve csak őrzöm.

Mégis, üszőm becsesebb, ha tekinted, akármi kupáknál.

HATODIK EKLOGA

Ő, ki syrácúsaei zenét lantján legelőször

Csalt ki, csalitban nem szégyelt soha lakni Thalíám.

Zengtem volna hadat, hőst is, de a Cynthusi rámszólt,

Meghúzván fülem: „Illőbb hang pásztorhoz a nyájas,

Títyrusom, te tereld jól-táplált nyájadat inkább.”

Így én - hisz ki vitézséged, véres viadalmad

Vágyik idézni, van itt, Várus, tömegével akárhány -

Pásztori múzsámat lehelem csak e lágyszavu sípba.

S nem kényszerre fuvom. De ha lesz, aki majd ilyet olvas,

Vágy-teli szív: ez a hanga-csalit s az egész vadon akkor

Téged idéz, Várus; Phoebus pedig úgy sosem örvend,

Mintha a vers e nevet: „Várus” választja viselni.

Píeridák, nosza hát! Chromis és Mnásylos, e kölykök,

Alva találták Sílénust barlangi tanyáján,

Mint mindíg, ereit most is hízlalta Iacchus;

S míg koszorúja hevert a közelben, eloldva fejéről,

Régi-kopott kancsója fülét keze fogta keményen.

Meglepik és (mivel annyit igérte dalát, de becsapta

Őket a vén) kötik össze, a gúzs: koszorúja füzére.

Szítja szivét a szorongóknak társnőjük is, Aegle,

Aegle, a legcsinosabb náias, vérszínü szederrel

Kenve halántékát s arcát is a felriadónak.

Az cselükön nevet: „Ez meg, e gúzs, mi? - kiáltja. - Suhancok,

Oldjatok el! hogy eként láthattatok, épp elegendő.

Mondom a verset már, mire vágyódtok - ti a verset,

Ez meg, emitt, kap egészen mást.” Avval dala zúg is.

És ütemes táncot kezd, lám, a vadállat, a faunus,

Majd a merev tölgyek, meg-meghajtván koronájuk;

Hogy Phoebusnak a Parnassus nem örül soha jobban,

S ily nagyon Ismarus és Rhodopé se csodálta meg Orpheust.

Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,

Tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel

Mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből

Kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;

Majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott

Lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;

S mint bámulta a föld, hogy’ kezd lángolni a napfény,

És az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,

Míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan

Dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.

S zengi a Kaukázus madarát, Sáturnus uralmát,

Pyrrha leszórt köveit s a tüzet hogy’ orozta Prométheus,

Fújva, Hylást mely forrásnál hívták a hajósok,

Míg harsogta: „Hylás!” - majd zúgta: „Hylás!” - az egész part.

S védi, ki hogyha gulyát sose lát, lett volna szerencsés,

Pásiphaét, szerelem-társát ama szőke bikának.

Aj, szűz, szánandó, hogy tudtál lenni ily őrült!

Proetus lányai, lám, noha bőgtek idétlen az erdőn,

Mégsem akartak a barmokkal rút nászba vegyülni,

Bár nagyon is féltek, nyakukat járomba ne törjék,

És sima homlokukon szarvat be gyakorta kerestek!

Aj, szűz, szánandó, bércek közt most ki barangolsz:

Bezzeg a Hószínű, puha jácinton heverészve,

Kérődzik sürü tölgyek alatt halovány füvek ízén,

Vagy - nagy a nyáj - űz más tehenet. „Dicté-beli nimfák,

Álljatok őrt, nimfák, peremén a pagonynak, elállva

Útját, így meglátni bikánk nyomait sikerül tán,

Míg kószál szanaszét; bizonyára legelve a pázsit

Friss füvein, vagy a csorda után csavarogva, becsalták

Némely üszők, Gortyna felé, egy akolba magukkal.”

Majd, kit a Hesperidák almái nyügöztek, a lánykát

És Phaëthón hugait szövi dalba: miként magasodtak -

Égerfák, keserű hánccsal, mohosan - fel a földből.

S zengi a Permessus partján bolygót is utána,

Gallust: áoni dombra egyik Nővér hogy emelte

S Phoebus egész kara hogy kelt föl tisztelni e férfit;

Majd a virágkoszorús, fanyar-illatu petrezselyemmel

Feldiszitett pásztorfi, Linus, mint mondta előtte

Isteni versekben: „Vedd ím fuvolád, mit a múzsák

Ascra öregjének nyújtottak hajdan; a dalnok

Evvel igézte alá a kemény kőrist a hegyekből.

Evvel zengd Gryníumnak magad is születését,

Hogy jobban ligetet többé ne szeressen Apolló.”

Mondjam-e végre, a Nísus-lány Scyllát hogy idézte:

Mint övezik ragyogó derekát ugató kutyaszörnyek,

Dúlichium seregét - hire szállt - gyötretve s a rémült

Népet a víz e kopóival, ah, gyilkolva az árban;

Vagy, hogy mint váltott Tereus testet, Philoméla

Mily lakomát, mily ajándékot nyújtott neki később,

Majd a magányba, lebegve előbb hosszan palotájuk

Tornya felett, a szerencsétlen szárnyalva hogyan tört?

Mind, amivel Phoebus hajdan telizengte a boldog

Eurótást, a babérnak amit suttogni tanított,

Így dúdolta (dalát fölverte a völgy a nagy égig),

Míg a tinókat az Est, számlálva, karámba nem űzte,

S el nem fedte, hiába dacolt, az olympusi mennyet.

NYOLCADIK EKLOGA

Pásztori verseteket, Dámón és Alphesiboeus,

Kikre fülelve figyelt, füvelője-feledve a csorda,

S kikre, hegyezve fülét, a hiúz hüledezve lebámult

És hőkölt a folyó is, hogy hallhassa, ha zengtek -

Verseitek dalolom, Dámón és Alphesiboeus.

Ám Te taposd a Timávus kő-torkát, vagy az illyr

Tengeri partokon ámulj bár - de a nap, melyen egykor

Tetteidet terjesztheti majd szavam, eljön-e vajjon?

S annyi, Sophocléshez méltó darabodra, cothurnust

Érdemes ölteni mind, mikor írjam a dalt a világnak?

Hisz teveled kezdem, végzem - vedd el csak e verset,

Kérted: adom, s a szerény repkényt engedd odakúszni

Homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.

Jéghideg árnya az éjnek alig múlt el csak az égről,

S ült meg a harmat, a nyáj örömére, a gyenge gyepágyon,

Dalra fakad Dámón, könyökölve olajfa-dorongján.

„Kelj fel, előzd meg a drága napot, gyere, Hajnali Csillag,

Míg Nysát, ki szivem gonoszul rászedte, arámat,

Elsiratom s a halál küszöbén az egekhez esengek,

Bárha a mennyhez meddő volt mindig könyörögnöm.