Ovidius Orpheusról

Ovidius: Átváltozások 10. könyv Orpheus és Eurydice

Innen a tág legen át, sáfrány köpenyébe takartan,

szállt a cicon nép partjaihoz hamarost Hymenaeus,

mert oda Orpheus hangja, haszontalanul, hivogatta.

Hát odament csakugyan, de bizony nem is ünnepi szókkal,

nem vidor orcával, nem jó jelt víve magával.

Könnyokozó füstöt sziszegett ki a fáklya kezéből,

lángra sosem lobbant, bármint csóválta kezével.

Bús ez a jel - s szomorúbb ami lett: dús fűben a réten

kószálgatva az új feleség, nais-csapatával,

meghalt, mert kígyófogakat fogadott be bokája.

Érte soká zokogott Rhodopénak dalnoka ittfenn,

s hogy próbát ne mulasszon az árnyak közt sem amott lenn:

Taenarus-ajtón át le merészelt szállni a Styxhez,

s légnemü népeken át, temetést nyert árnyakon által

Persephonéhoz elér s a sivár birodalmak urához,

s kezdi előtte dalát, pengetve a dalhoz a lantját:

„Istenségei föld mélyén ez alanti világnak,

melybe leszállunk majd, mindnyájan, földi halandók,

hogyha szabad mellőzni a cifra, hazug kerülőket,

s szólni valót: nem azért jöttem, hogy a Tartarus árnyát

láthassam; s nem azért, hogy megkössem, min a kígyók

teste mered, hármas torkát a medusai szörnynek;

hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának

mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát.

Megkíséreltem, megvallom, tűrni a gyászom;

ámde Amor győzött. Jólismert isten az ottfenn;

és, hogy emitt az-e, nem tudom én: de gyanítom erősen;

hogyha a hír nemcsak költötte az egykori rablást,

össze Amor fűzött titeket. S most kérlek e rémes

helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára:

Eurydice fonalát fűzzétek vissza a léthez!

Mind ide térünk majd, kicsikét elidőzve a földön,

mind, vagy később vagy hamarabb, egy helyre törekszünk.

Errefelé tartunk, ez a végső székhely, az ember

leghosszabb ideig fejedelmeinek titeket tud.

Ő is majd, ha megérve befutja az évei számát,

újra tiétek: amit kérek, csak kölcsön-ajándék;

ezt a kegyet ha a sors nőmnek nem akarja megadni,

vissza se térek: örüljetek itt két holtnak ezentúl!”

Míg zengette e dalt, s pengette szavához a lanthúrt,

sírtak a vértelenült lelkek; nem kapkod a tűnő

habhoz Tantalus, Ixion torpan kerekével,

nem tépnek madarak májat, sem a belosi lányok

nem meregetnek; Sisyphus, ülsz szikládra nyugodva.

Akkor - a hír így mondja - az Eumeniseknek először

ázott könnyben az orcájuk, s a király felesége

és az alanti nagy úr sem tudta lenézni a kérést;

hívják Eurydicét: új árnyak lenge rajából

lassan elébük lép, fájó sebe fékezi léptét.

Megnyeri őt, de csak úgy, Rhodopének dalnoka Orpheus:

nem néz vissza reá, valamíg az avernusi völgyből

újra a földre nem ér; másképp odavész az ajándék.

Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel,

árnyboritott, meredek-lejtős, tele sűrü homállyal;

s már közelébe is érnek a fölső föld peremének:

itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan

Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént.

Nyújtja kezét: ölelést keresőn, megölelni akarja,

s, jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhet a karja!

Ő meg, az ismét haldokoló, nem sír az uráról

semmi panaszt (másról sírhatna-e, mint szeretetről?),

s „Légy boldog” szól még hozzá legutolszor: a hangja

már alig is hallik, s maga ismét visszairamlik.

Nem másként döbbent Orpheus meg a hitvese kettős

elmúltán, mint az, ki az eb hármas nyaka láttán

(legközepén lánccal), megijedt, s nem múlt el a félsze,

csak miután sziklává vált, s vele élte is elszállt;

vagy mint az, ki magát vétkesnek akarta mutatni,

Olenos, elvállalva a bűnt, s te, ki szép alakodban

túlsággal bíztál, Lethaea, ti két szerető szív

hajdan, s most két szirt forrásteli Ida hegyormán.

Kéri, hogy ismét átszelhesse az árt, de hiába:

eltiltotta a révész: mégis hét napon által

ült gyászban s a Ceres adományai nélkül a parton;

könnyei táplálták s lelkének gondja-keserve.

Sírt, amiért Erebusban az istenek ennyire zordak,

s ment Rhodopéra megint s északszelü haemusi bércre.

Háromszor végezte be már Titan a halakkal

zárt évet, s Orpheus menekült minden szerelemtől,

mit nők nyújthattak: vagy, mert ez okozta keservét,

vagy fogadalma kötötte; sokan vágytak vele hálni,

és sokakat sértett, hogy a dalnok visszavetette.

Sőt ő volt, ki a thrák nép közt bevezette a zsenge

ifju fiuk szeretését, és hogy az ifjui korról

szedjék már le a kurta tavasznak zsenge virágát.

(fordította: Devecseri Gábor)