Hajdanán a világ igencsak színes volt. Nem úgy, mint most: harsányan és hivalkodóan; a színek az életet jelentették, a jelenlétet a létben. Egyfajta egzisztenciális valóság.
Az egyiptomiak is szerették a színeket. A görögök tőlük tanulták el a színek használatát és jelentőséget. Amikor a kőbe vésett szobrok végre a maguk lábára állhattak és a domborművekből szobrok lettek, a színek új értelmet nyertek. És a régészeti vizsgálatok alapján az ókorban minden színes volt. A tárgyakat eleve úgy tervezték, hogy színesek legyenek.
Ma már egészen hozzászoktunk a színtelen márványszobrok látványához. Pedig így, színtelenül nem azt látjuk, amit láttak hajdanán, nem azt érezzük, amit alkotóik üzenni akartak vele. Mert a szobrokat nem egyszerűen csak kiszínezték. A szín valamiféle többletet adott a történethez, amit maga a tárgy hivatott elmesélni - szín nélkül a tárgy, a szobor is félkész maradt, befejezetlen, tökéletlen, képtelen a történet elmesélésére. Színek nélkül a szobor halott volt, függetlenül attól, hogy a szobrász mit alkotott. Egy festetlen szobor nem volt képes a valóságot közvetíteni a szemlélőnek. Egynémely templomi istenszobor annyira élethű volt, hogy az emberek azt érezték, az istenek közöttük járnak a földön, mint hajdanán, az Aranykorban.
A festés mélységet is adott a tárgynak, szobornak. A részletek, a textíliák redői, hajfürtök, apró ívek kifaragva nehézkessé teszik a szobrot, túlságosan részletgazdaggá, ám festéssel ezek a problémák könnyen orvosolhatóak, sőt, könnyebb kifaragni magát a szobrot is, mert a festés kiegészíti, tökéletesíti a kidolgozás esetleges hiányosságait. Vannak kifaraghatatlan részletek is (persze vannak szobrászok, akiknek a kifaraghatatlan részletek sem jelentenek akadályt), mint például a szempillák, a szem írisze: ezeket egyszerűbb és látványosabb festeni.
A festésnek van egy megkülönböztető funkciója is: ha megnézünk húsz márványból faragott szobrot egymás mellett, az egész egy szürke masszának tűnik, nem érzékeljük az egyediségeket, nem szembeötlőek a különbségek. Ám a festés kiemel és megkülönböztet: ugyanez a húsz márványszobor kifestve első ránézésre egy csoportnak hat, különböző emberek, élők, létezők tömegének.
Egy görög szoborra tekintve gyakran felmerül a kérdés, hogy mire is gondolhattak? Nekünk ma ma már természetesek a 'meztelen', festetlen szobrok. Ám a görögök nagyon szigorúan vélekedtek a színekkel kapcsolatban. A festést eszköznek tekintették, hogy életre keltsék, élővé tegyék a szobrot, nem pedig a művészeti önkifejezés eszközeként. Nem festették lilára az egyik kariatida haját, hogy megmutassák, mennyire kreatívok. Egy kicsit olyan ez, mint a miniatúra festészet: nem a művész a fontos, hanem a mű. A szobor szemlélőjének pedig egyértelmű kell hogy legyen, mit lát, és nem a művész gyerekkori traumáit kell keresni a szoborban, hanem az istenit, a fenségest, azt a darabot, ami túlmutat minden emberin, minden hétköznapin.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése