Mi, akik egymásnak kortársai vagyunk, gyakran félreértjük egymást. Hiába nevelkedünk azonos kultúrkörben, hasonló hátterű családokban, hiába járunk ugyanabba az iskolába és nevetünk ugyanazon a vicceket, netán egy háztartásban nevelkedünk, könnyedén elbeszélünk egymás mellett ugyanarról a filmről, könyvről, képregényről teljesen eltérő véleményt fogalmazunk meg, mást nevezünk lényegnek és üzenetnek, tehát ugyanazt a művet (mondjuk kortárs alkotás) teljesen másként magyarázzuk. És mi a helyzet egy múlt századi regénnyel, amit bár a mi nyelvünkön írtak, de a kulturális különbség miatt egy csomó kifejezést már úgy értelmezünk, mint a maga korában? És mi a helyzet a viccekkel? Minél régebbi egy regény, annál nehezebben fedezzük fel benne, hogy a kortársak min nevethettek.
Ma már egy Jókai regényhez sem árt némi hozzáolvasás, ha azt a maga kontextusában akarjuk érteni. Megoldás-e az, hogy a régebbi irodalmi műveket a mai korunkhoz idomítva átfogalmazzuk, a jelenünkhöz illeszkedőre szabjuk, vagy nekünk magunknak kell átalakulnunk, változnunk, tanulnunk, hogy képessé váljunk egy letűnt kultúra befogadására? A válasz sohasem egyszerű. Amikor az ókori írásokat alakítjuk át a mai korunknak megfelelően, interpretáljuk őket, a mai értelmünkkel, értékrendszerünkkel mérünk meg valamit, akkor az a valami óhatatlanul is kevesebb lesz, a teljes egész torzulást szenved. Ám ha mi magunkat „alakítjuk át”, mondjuk azt „ókor-kompatibilissé” és hosszú tanulmányok (nem csak az iskolai tanulmányokat értem ezalatt, sőt a legkevésbé azt) során képessé tesszük magunkat arra, hogy a saját, jelenkori értékítéletünket hátrahagyva befogadjuk a régvolt kor kultúráját és gondolkodásmódját, mi magunk változunk meg – gyökeresen és visszafordíthatatlanul. Baj ez? Talán igen, talán nem. Idegennek lenni a saját világodban biztos nem jó. De meglátni a hibákat viszont igencsak hasznos dolog. A lényeg, hogy már sohasem leszünk azok, akik az út elején voltunk.
Honnan tudhatjuk, hogy a latin szállóigék és bölcs mondások, amiket úgy szeretünk, és jelen korunkban (is) fokmérője a műveltségnek és tájékozottságnak, valóban azt jelenti, amit ma érteni vélünk? Tényleg az mondta, akinek a halhatatlan mondatot tulajdonítjuk? Mi van akkor, ha a becses illető csak leírt valamit, amit hallott, vagy élt egy akkor közismert és nyilvánvaló kifejezéssel, ami azóta kikopott az emlékezetből? Mi van, ha csak hallott valamit, megtetszett neki, azonosult vele, a sajátjának érezte, aztán az utókor a nevéhez is ragasztotta a frappáns kifejezést? Vagy ha ugyan ő fogalmazta meg abban a remek formában, amiben ismerjük, ám maga a gondolat valahonnan sokkal messzebbről, régebbről származik? Honnan jönnek a gondolatok, van-e egyáltalán eredetük, mint egy forrásnak, ami áttöri a sziklákat és a felszínre jut? Honnan jönnek a gondolatok és hogyan találnak ránk? Hogyan lesznek a mieink és hogyan élik a maguk önálló életét, korokon és emberöltőkön keresztül? Miért tudnak minden korban mondani, üzenni valamit, valami újat és értékeset a maguk változatlanságában? Vagy csak visszatükröznek valamit, ami eleve bennünk van?
Íme négy közismert szállóige, aminek a jelentésén érdemes eltöprengeni!
1. OMNIA VINCIT AMOR.
(A szerelem mindent legyőz. Vergilius, Eklogák X.69.)
Lángoló lelkű ifjúként mindig egy shakespeare-i kép jutott erről az eszembe, épp Rómeó és Júlia katartikus románca, hogy igazi, tiszta szerelemmel bizony minden lehetséges, egy izzó szív képes kifordítani a világot a sarkaiból. Nos, a szállóige Vergiliustól ered, mégpedig a bukolikus versekben bukkan fel. Itt békés barikák legelésznek, elégedett pásztorok ünneplik a káprázatos anyatermészetet, néha kicsit furulyáznak és énekelnek, tökéletesen boldogok a szó nemes és letisztult értelmében. Semmi felkavaró szenvedély, vérpezsdítő indulatok, hanem inkább az a filozófus-boldogság (ami semmiképp sem alkalmas a lángoló lelkületű fiatalság megzabolázására). A bukolikus romantika távol van a város zajától, Vergilius idilli természete mentes a civilizált világ mindenféle gaztetteitől és ármánykodásától, tiszta, csendes, éteri és valódi. Vergilius viszont igazi emberekről ír, akik az irdalom olvasztótégelyében pásztorokká válnak. Az egyik pásztor Gallus, aki az azóta toposszá nőtt Árkádia utópisztikus lankáin legelteti a nyájait.
Ebben a versben viszont Gallus minden, csak nem boldog, hiába az árkádiai nyáj és a sosemvolt bukolikus romantika, Gallus szíve ég és sajog, mint minden szerelmes fiatalé, minden korban és környezetben. Gyötrelme tárgya Lycoris, aki e baljós félmondatból sejthetően nem viszonozza Gallus szenvedélyes érzelmeit (elszökött egy nyalka katonával). Gallus tombol és őrjöng, a szerelem nem boldog megnyugvást és költői lendületet hozott az életébe, hanem őrületet és sok-sok bajt.
És a szerelem végül is győz, mint azt a X. Eklogából kiszakított mondat ki is mondja, de korántsem a beteljesülésével diadalmaskodik, nem a szerető szívek egymásra találásával győzedelmeskedik, mint a legyőzhetetlen, midenek felett uralkodó elemi erő, hanem szerencsétlen Gallus felett tarol, amolyan baljós kaszásként: igen, a jobb sorsa érdemes Gallus a szerelem a halálba kergeti. Szó szerint.
„Mindenen úr vagy, Amor; hódoljunk hát meg Amornak.”
A szerelem jön és győzelmet arat, legyőz mindent, ám ez igencsak távol áll attól az üzenettől, amit ma gondolunk róla: a szerelem diadala a beteljesülés, az egyén konvenciókat hátrahagyó, önmagát mindennek elé helyező, már-már állatias én kibontakozása. Egy új lény születése, két szív összeolvadása, a mennyekbe emelt lelkek dala, satöbbi. Többeken láttam tetoválás formájában, de szerintem közülük kevesen gondoltak Gallus sorsára, akit a szerelem az őrületbe kergetett...
2. MENS SANA IN CORPORE SANO
(Ép testben ép lélek – Iuvenalis, Szatírák X. 356.)
Napjainban az egészséges életmód felkent papjainak jelmondata, korunk tudatosan táplálkozó fitnessz-guruinak vezérelve. Gondozd a tested, mert akkor fogod jól érezni magad, ha a tested, lelkednek hordozója fitt és egészséges. És gondozd a szellemed is, de ezt már csak zárójelben. De vajon erre gondolt Iuvenalis, amikor megírta ezt a felkavaró szatírát? Ha elolvassuk az egész szatírát, egy teljesen más kép tárul elénk az emberi vágyak haszontalanságáról és a csillogó álmok hamisságáról. A szatíra mélyen kiábrándult és elkeseredett (Nero rémuralma alatt talán nem is láthatta másképpen a világot), fiataloknak nem is engedném olvasni. Mert vágyni, remélni, törekedni, álmodni kell (fiatalként), mert ez viszi előre a dolgokat, ez tartja mozgásban a világot. Aztán persze eljön az a nap, amikor az ember megkérdezi magától, hogy mi értelme ennek az egésznek, és nem tud rá mit felelni, csak azt, hogy 'semmi', és akkor lehullik róla az az édes álarc, ami megjelölte őt az élet színpadán, és ott áll a semmi végtelen tengerpartján, meztelenül és egyedül, és eltölti az értelmetlen üresség feletti öröm, boldog lesz, hogy valójában nincs is hova sietnie, sőt egyáltalán nincs is semmi semerre. Ez az a pillanat, amikor az ember megvilágosodik és tényleg felnőtt EMBER lesz, ez az a pillanat, amit a szatíra komor kezdete megragad.
Aki ezt megérti, átérzi, mert átélte, annak boldog elégedettséget hoz a szatíra zárása, hogy azért mégsem a semmi ágán ül szívem, hiszen az ép elmém, az elmém és szellemem telessége a legnagyobb adomány, amit erre a világra magammal hoztam, és ha ez megvan – akkor mindenem megvan.
„Hogy kérj hát valamit, s a fehér disznó zsigerével
ép testben legyen ép lélek – kérd ezt az imáidban;
hősi szivért könyörögj, mely nem fél semmi haláltól,
s természettől nyert adomány neki élete teljes
tartama, nincsen olyan fáradság, mit ki ne bírna.”
3. HOMO SUM: NIHIL HUMANI A ME ALINEUM PUTO.
(Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem.)
Az idézetet Ciceróhoz kötjük, ám az eredeti sor Terentiusnál szerepel, a Heautontimorumenos (Az önkínzó) című munkájában. A történet: Az öreg Menedemus kemény munkával gyötri magát, s nagy bánata, hogy fia, Clinia, egy utcalányt, Antiphilát szereti. Dühében katonának küldi a fiát, aki titokban visszatér és Clitipho nevű barátjánál húzódik meg, aki viszont a Bacchis nevű utcalányt imádja. A fiatalok ravasz cseleket szőnek egy Syrus nevű rabszolga segítségével. Végül kiderül, hogy a züllött utcalánynak hitt Antiphila Clitipho nővére, ezért a fiatalok, Clinia és Antiphila egybekelhetnek. Clitipho is tisztes házasságot köt, így a generációs konfliktusok békésen megoldódnak, hála a szereplők megértő humanizmusának.
A híres mondat akkor hangzik el, amikor Menedemus dühödten dolgozik a földjein, és a szomszédja megkérdi tőle, hogy ezt ugyan miért teszi, hiszen egy seregnyi rabszolgája van. Erre feleli Menedemus nagyon cizelláltan, hogy „törődj a magad dolgával”, hiszen ő egy nagyonis emberi tevékenységet folytat, ebben semmi szégyellnivaló nincs. Tehát ha lealacsonyítónak is tűnik a földművelés, valójában nem az, hiszen mindenki ezt csinálja, és ha ez valakinek nem tetszik, az bizony nézzen másfele!
Ma már ez a mondata humanizmus ezer gondolatát olvasztotta magában de eredeti jelentésében arról szól, hogy törődjön mindenki a maga dolgával!
4. TANTA STULTITIA MORTALIUM EST!
A teljes idézet:
„Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk. Csak ennek az egyetlen tovatűnő, bizonytalan dolognak birtoklásra szánt minket a természet, ebből pedig az űz ki bennünket, aki csak akar. S olyan ostobák a halandók, hogy a legcsekélyebb és leghitványabb dolgokat, amelyeket pótolni lehet, terhükre engedik írni, mikor valamit elértek, de senki sem gondolja, hogy tartozna valamivel, ha időt kapott, holott ez az egyetlen dolog, amelyet még a hálás ember sem tud viszonozni.”
(Seneca, Erkölcsi levelek I.3. Kurucz Ágnes fordítása)
Az idézet maga hajaz Horatius 'carpe diem' gondolatára, hogy ragadd meg a napot, ne vesztegesd az időd felesleges dolgokra, éld meg a jelent és ne várj valami távoli hajóra, ami talán sosem jön el. Viszont azt talán kevesebben ismerik, hogy Seneca stultitiája is ugyanezen gondolat köré rendeződik. Ez a levél az idő elpazarlásáról és elvesztegetéséről szól. Rengeted időt elrabolnak tőlünk az életünk során a sok értelmetlenséggel, ám a legtöbbet mégis mi magunk lopjuk el a saját életünkből, illetve hagyjuk homokszemcsékként kiperegni az ujjaink közül, és ez fáj a legjobban, ez az igazi veszteség, amit mi okozunk önmagunknak. Hasonló a carpe diem gondolatához, ám mégis gyökeresen más: ne légy lusta ember, ne legyél a magad ellensége, jól gazdálkodj az időddel, mert ami elveszett, semmi sem adhatja vissza.
Ha legközelebb tétlenségbe süppedsz és boldogtalan köldöknézegetéssel múlatod az időt, és már a carpe diem üde lendületessége sem rángat ki a letargiából, gondolj Senecára és az elvesztegetett időre! Hatásos szívderítő, mint a legnagyobb kétségbeesésben Dosztojevszkijt olvasni.
Az idők során a szállóigék, önállósult idézetek megkezdték a maguk saját életét. Néha változik a jelentésük, néha mi akarunk mást érteni rajta. A szavaknak, akárcsak a könyveknek, megvan a maguk élete és sorsa. Néha nem árt visszatérni a gyökerekhez, a forráshoz, és eltűnődni rajta, hogy mi lehetett az eredeti üzenet, legalábbis megvizsgálni, hogy mire vonatkozhatott a kifejezés. Remélem nem tiportam lábbal senki kedvencét. Az antik világ még sok-sok kincset rejt, számtalan bölcs üzenet várja, hogy hangosan kimondjuk, hogy helyet kapjanak az elménkben és az életünkben. Keress egy szállóigét és keltsd életre!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése