Az egyik osztályozás szerint három kategóriát különböztetnek meg; az imádkozás és az áldozatbemutás módja szerint különbséget tettek égi (uranios), „földi” (chthonios) és tengeristenek között. Az égi istenekhez kinyújtott karral és felfele fordított tenyérrel fohászkodtak, s a nekik szánt áldozati állat bizonyos belső részeit égő áldozat (thysia) formájában ajánlották fel az isteneknek, hogy azok füstje az égbe szálljon. Az áldozati állatot úgy szúrták le, hogy a fejét hátrahúzták, és kést mártottak a nyakába, hogy a vér az ég felé spricceljen. A fej hátrahúzásának szertartása az „anar(r)hsyis”.
Ha a földben lakó, ktonikus termékenység- vagy alvilági istenekhez könyörögtek, a földre ültek vagy térdeltek, és kézzel vagy lábbal dobolva hívták az istenséget. Az áldozati állat fejét előrehajtották, az állatot hátulról taglózták le, és vérét egy földbe vájt kis kultikus gödörbe (bothros) folyatták. Az állat „teljes egészében elégetendő” (holokaustos) volt, mert hitük szerint annak megízlelése ártó hatással bírt volna. Gyakoribb volt ezen istenek kultuszában az italáldozat; tejet, mézet, olajat, ritkábban bort öntöttek nekik áldozatul.
A tenger isteneihez kezüket a víz felé nyújtva imádkoztak, s az áldozati állatot élve a tengerbe dobták. Azt, hogy az egyes isteneknek hogyan kell áldozni, az istenség aktuális funkcióját kifejező kultikus mellékneve határozta meg. Így például ha az egek ura Zeus Melichiosként vagy Ktésiosként részesült áldozatban, ktonikus istenségnek minősült. Az istenek kultikus mellékneve nem tévesztendő össze a költői jelzőkkel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése