Mi értelme van holt nyelvet tanulni? És legfőképpen mi szükség van rá? Miért nem választasz egy olyan nyelvet, amit még használni is tudsz?!?
Ezekkel a kérdésekkel szembesül mindenki, aki egy holt nyelv tanulásának (esetleg többnek) szenteli az életét. És nem csak egyszer, hanem ezerszer vágják az ember fejéhez: »Minek?!?« Ma már mindent azzal mérünk, hogy mennyit profitál, mit hoz a konyhára. És ebben az értelmetlen versengésben bizony a szellemi értékek csúnyán alul maradnak.
Én sem vagyok kivétel, megkaptam a magamét. Mert jó nyelvérzékem van és könnyen tanulok meg egy új nyelvet segítség nélkül (inkább jobban is érzem magam, ha a saját utamat járhatom a mások »biztos módszerei« helyett), akkor minek pazarlom az életem egy halott nyelvre, aminek aztán igazán semmi értelme és legfőképpen haszna? Pedig nagyonis profitáltam belőle, csak teljesen másképp.
Manapság a szórakoztató, izgalmas, és legfőképpen könnyed és fájdalommentes nyelvtanulással kecsegtetik az érdeklődőket, akik kiválasztották a számukra valamiféle értékkel bíró nyelvet. Pedig könnyű és kacagós nyelvtanulás nincs. Ez egy olyan hazugság, ami csak egy csomó könnyet hoz és csalódást. A tanulás eleinte nehéz. Erőfeszítést igényel. Önfegyelmet, hogy nap nap után nekiülj és csináljad, gyakoroljad. Nem adja ingyen magát. Aztán ott az a sok kudarc. Ezerszer gyakoroltam már, de még midig nem megy. Tizedszer lapozom fel ugyanazt a szót. Elfelejtettem. Azt hittem, hogy értem, de mégsem. Ezekkel a nehézségekkel mindenki szembesül, csak nem vallja be. Ahogyan a gyakorlott háziasszony is néha bizony szenesre süti a rakott krumplit, mégsem beszél róla senkinek, hiszen ő jó abban, amit csinál. És ez igaz is, a kudarcok és a hibák nem a hozzá nem értést jelentik. Ugyanígy vagyunk a nyelvtanulással is. Aki elért egy már-már bevállalható szintet, büszkén dülleszti a mellét, hogy lám, nekem sikerült. Ami igaz is, de sosem meséli el azokat az elkeseredett pillanatokat, amikor falhoz vágta a könyvet. Pedig ez is része a dolognak. És sokan, akik a nyelvtanulás rögös, ám annál izgalmasabb útjának elején állnak, szerintem pont ezért rettennek meg. Mert látják a végeredményt, hogy XY milyen jól beszél. És nem látják az utat, ami oda vezetett. Sokan azt gondolják, hogy a kudarcaik csakis az övék, mindenki más mosolyogva és könnyeden csinálja, csak nekik nem megy, tehát nem alkalmasak rá.
Gyakran szembesülök azzal is, hogy ha van egy tanárod, az vagy jó, vagy nem. Ha jó, akkor megtanulsz, ha rossz, akkor először magadban keresed a hibát, az ilyen futamok vezetek a »nekem nincs nyelvérzékem« című dolgokhoz. Kétségtelenül van, aki gyorsabban megtanul tíz idegen szót, mint másvalaki, de szerintem ezek nem igazi különbségek. A lényeg az, hogy hogyan jutsz el oda, hogy megérts valamit. Nyelvtani leírásokkal? Nyelvészeti jelenségek tanulmányozásával? Olvasással? Megfigyeled és eltanulod, hogy más hogyan beszél? Ezek nagyon nagy különbségek, és kinek ez válik be, kinek az. Nem hiszek az egyetlen tuti módszerben. Egy jó tanár azért jó tanár, mert felismeri, hogy te hogyan működsz és hozzád választ módszert, nem az ő módszerét igazítja hozzád.
Engem például világéletemben érdekeltek az állatos történetek, minden, ami velük kapcsolatos. A nyelvtanulásban is a »mi történt a suliban« futamok nem ütötték át az ingerküszöbömet, ám ha egy oroszlán felbukkant, hirtelen végtelenül elszánt és kitartó lettem, hogy megtudjam, mi történt vele.
Meg egyébként maguk a nyelvek is teljesen másképp működnek. Néhány angolóra után az ember már lelkesen használ egyszerű mondatokat. Nem így az orosz vagy a német esetében. Angolul tényleg viszonylag könnyen és gyorsan meg lehet tanulni egy túlélő szinten. De mire jó ez? Ez még csak a bejárat, az ajtó az ismeretlenbe. Az angol később lesz »nehéz«. És egy kulturált szinten megtanulni bizony ugyanolyan kihívás, mint az orosz. Csak a kezdeti sikerek igen inspirálólag tudnak hatni. Nos, egy holt nyelv esetén a kezdeti eufória, hogy is mondjam finoman, nem nagyon adja magát. Nincs. Kezdetben a küzdelem van, és hosszú ideig nincs »jutalom« és »siker«, ami túllendíti az embert a holtponton. No de aztán. Rosszabb mint a morfium. Észrevétlenül bekúszik a bőröd alá, és mire észbe kapsz, már nem tudsz nélküle élni. És nem is akarsz. Összetöri a csontjaidat és átformál. Én ezt szeretem benne.
Sajnos a közoktatás pont a nyelvtanulás varázsát öli meg. A felfedezés örömét veszi el, olyan korlátok közé kényszerít, amelyek valójában mesterséges korlátok, és semmi más feladatuk nincs, mint hogy az emberi lélek szabad szárnyalásának levagdossák a szárnyait. Mindent tesztekkel akarnak mérni, dogmákkal sulykolni, mérlegre tenni, mint egy kiló lisztet. És lám, az évek tapasztalata meghozta az eredményt: hiába van valakinek nyelvvizsgája (deklarált és lemért nyelvtudása), semmi sem garantálja, hogy meg is tud szólalni vagy használni tudja a lemért tudását. Miért is? Mert a nyelvtanítás ilyen formában nem tanítás, hanem idomítás. Felkészít egy versenyre, egy megmérettetésre treníroz, amit ha elég szorgalmas vagy, meg is tudsz ugrani. De kérem, mi az, hogy nyelvtudás? Arról sincs szó, hogy ki mit használ ebből. Mire van szüksége a diplomás mérnöknek, egy bölcsésznek, egy turistának, valakinek, aki eredetiben akar olvasni és mire van szüksége egy érettségizőnek és egy kultúrbúvárnak? Ezek nem egységesíthető dolgok.
A legtöbb ember általában megelégszik a nyelvvizsgával. Hiszen papírom van róla, megkérdőjelezhetetlen bizonyítékom, hogy a tudás birtokosa vagyok. Ezt gyakran olyan sematikusan szemlélik, mint hogy van autóm, vagy nincs. Ha van, ott vannak a kezemben a papírjai és maga a jószág is ott áll a garázsban. És tíz év múlva is ott áll, még ha egy kicsit viharverten is, de a maga FIZIKAI valójában létezik. Ellenben a nyelvtudás, olyan formában, mint egy autó, sosem létezik. Annál sokkal elvontabb és megfoghatatlanabb, noha igyekeznek neki valamiféle fizikai létezést biztosítani. Mintha egy papírból életre kelhetne a szellem…
A latin esetében ez fokozottan igaz: a papír feljogosít valamire, deklarál valamit, ami tökéletesen éteri és a legkevésbé sem megfogható. Egy latin nyelvvizsga még inkább a trenírozás kérdése, a területhatároló lécek helyének pontos ismerete. Egy társadalmi, hallgatólagos szabály ismerete, nem a nyelvtudás maga, legkevésbé sem az univerzális kulcs az ősi kultúrához és tutaj a letűnt birodalmak felfedezéséhez. Hiszen több ezer év kultúrája, nyelve, szokása, generációk álma és elképzelése a világról, változó világképek és titkos ösvények halmaza. Ha tényleg a nyelvet akarod megtanulni, ezeket a titkos ösvényeket, nem a közismert nyomvonalakat, nem a járt utat kell keresned. Na ez a nyelvtanulás. Ez az a szellemi kaland, amiért érdemes megküzdeni. Felfedezni a múltat. Beszélgetni másokkal. Nem ítélkezni és okoskodni, hogy mi a helyes és a helytelen, hanem csendben ülni a múlt partján és figyelni, hagyni őket, hadd meséljék el maguk a történetüket. Százan százféleképpen. Dogmák és kerítések nélkül. Persze, a szabályokra szükség van, hiszen jelzőfények a bizonytalan éjszakában, hogy merre van az arra, de nem kőbe vésett törvények.
A nyelv egy élő dolog, mint egy özönvíz előtti fenevad, akit Mózes nem vett fel a bárkájára, ám ő így is túlélte valahogy az apokalipszist. És igen, az élő nyelvek is ilyen őslények, hiszen a csillogó felszín alatt a kitartó kutató megtalálja a régmúlt csontvázát. És ettől fantasztikus a nyelvtanulás. Felfedezni a világot, ahol a múlt és a jelen egyszerre van jelen. Mert a nyelveknek megvan a maga titkos élete, amit nem fednek fel egykönnyen.
Hiába tanulod meg a latin nyelvtant a lehető legtökéletesebben, ragozol el mindent hiba nélkül, amikor először szembesülsz Cicero tizenegy soros mondatával, megtapasztalod, hogy a nyelvtudás messze több, mint a nyelvtani jelenségek elsajátítása. Tényleg mindenkinek ajánlom az élményt, mert ott tényleg meg lehet világosodni, hogy mi a különbség az élő latin és a gusztusosan kipreparált műmondatok között. A fordításhoz valami teljesen másfajta képességre van szükség. Tapasztalatokra. Fordításkor ki kell fordítani a saját önnön bensődet és előkotorni mindennemű tapasztalataidat, emlékeidet és elképzeléseidet, hogy megérthesd és interpretálhasd valaki más gondolatait. Erre azt szoktam mondani, hogy az tud jól fordítani, aki jól ismeri a saját anyanyelvét is, vagyis minimum sokat olvasott.
A fordítás a legjobb lehetőség arra, hogy kitörj a gondolkodás és a nyelvtani sémákból, és megértsd, hogy mit is jelent a szabad szellem, a szabad gondolkodás. Egy szöveg interpretálásához sokkal többre van szükség, mint gondosan bemagolt nyelvtani szabályokra. Érteni és érezni kell azt a másik világot.
De ez egy semmihez sem fogható élmény, amire teljesen rá lehet kattanni. Mindaz, amit megtanultál, csupán eszköz, de rajtad múlik, hogy hogyan használod ezt a kulcsot. A legjobb kulccsal is lehet bénázni a legjobb zárban és a legrosszabb kulccsal is lehet csodákat művelni…
Az sem elhanyagolható előny a nyelvtanulásnál, hogy nem vagy rászorulva másra, ha el akarsz olvasni valamit, vagy csekkolni akarsz egy infót. Caligula tényleg consullá akarta tenni a lovát? Ne már! Elő az eredeti szöveget, és nézzük, mi is az igazság! Várod a kedvenc íród legújabb regényét? Nem kell kivárni, hogy valaki soványmalac-vágtában lefordítsa, vedd az eredetit, és olvasd azokat a mondatokat, amiket a szerző maga írt! Ráadásul egy csomó mindent le sem fordítanak.
Végszóként pedig egy kis biztatás az elkeseredetteknek: a felhők felett tényleg mindig süt a nap. A nyelvtanulásnak is van olyan része, ami élvezhető. Ki kell böjtölni az unalmas részeket, mert a küzdelem nem tart örökké, az út végén egy új világ vár. Mit egy? Számtalan!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése