Vannak képek, gondolatok, mondatok, melyek akaratlanul is beleeszik magukat az elmémbe, gyökeret eresztenek és nem tudok tőlük szabadulni. Egy ilyen volt Seneca mondata is: 'bene vixit, qui latuit', avagy az él jól ,aki elrejtőzik. Évek óta hordozom magamban, értelmezem, próbálom minél több oldalról megérteni. Nyilván sosem jelentheti számomra ugyanazt, amit ő akart vele kifejezni, amire ő gondolt. Azért mégis érdemes egy kicsit boncolgatni, hogy mi is ez. Ez a gondolat is önálló életre kelt bennem...
Hogyan lehet jól élni? Első körben mindig a saját társadalmunkra, szociális berendezkedésünkre és lehetőségeinkre gondolok. A jólét mindenképp valamiféle anyagi függetlenséget is jelent. Mert bár sokan (hiteltelenül) hangoztatják, hogy mennyire nem számítanak az anyagiak, és nem fontos a boldog élethez, mindezt sosem azok az emberek mondják, akik hó végén már nem esznek, meg azon stresszelnek, hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Nyilván nem a boldogság kulcsa a vagyon, de szükséges egyfajta anyagi 'biztonság', hogy ne azzal töltsd az életed, hogy holnap mit eszel, hanem engedd a szellemedet is élni.
Ha az ember elmerül a létfenntartás megteremtésének mindennapos maceráiban, gyakran olyan dolgokat kényszerül tenni, ami a lelkének nem jó. Ez persze nem a hozzám hasonló alja munkát végző kis emberekre vonatkozik, hanem azokra, akiknek már vannak döntési lehetőségeik. Meg kell tenni olyan dolgokat, amelyek nem jók a lelkiismeretnek. Nem jók, akkor sem jók, ha az ember elnyomja azokat, mert idővel azért utat fúrnak maguknak ezek a dolgok, és szétrágják az embert, akkor is, ha titkolja őket. Ebből a szempontból sokkal jobb alja munkát végezni, mert nem kéri senki a lelkedet.
Ha az ember nem merül el a létfenntartás mindennapos maceráiban, akkor hogyan élhet? Ez egy nagy rejtély számomra. A lét a társadalomban totálisan kiszolgáltatottá tesz. Az a sok szemét, amit a média termel, az ember nyakába zúdul. Egyszerűen nem lehet ellene védekezni. Hiába zárod ki ezeket a forrásokat, a legaljasabb módon mégis nap mint nap a nyakadba kapod. Persze, jóval kevesebbet szemben azokkal az embertársaiddal, akik meg sem próbálnak védekezni ellene, de így is sok. Nincs menekvés. Egyetlen megoldás, ha kivonul az ember a társadalomból.
Hogyan lehet kivonulni a társadalomból? Nem tudom. Figyelem ezeket az újnomád közösségeket, de megvallom, nem kaptam kedvet hozzájuk. A megkapó kis ökofaluk is azoknak vannak, akik képesek megfizetni a szabadságot, hogy ne a belváros kellős közepén nyeljék a kipufogó gázt. Hol van hát a társadalmon kívül az élet, a lehetőség? Nyilván ha Robinsonnak vélném magam, kivonulhatnék a vadonba és lakhatnék barlangban. Ami nem rossz dolog, de sajnos ott is megtalál a civilizáció, és mint egy különleges állatot, tanulmányozni fognak. Nem hagynak békén.
Vagy akár elmehetnék egy Karibi szigetre banánt enni és medúzákat hajkurászni. Azt hiszem a helyi kisközösségek nem ölelnének a keblükre. Idegen lennék. Ahogyan idegen vagyok a saját civilizációmban is. Mert tudatosan megtagadom a tévét, nem vagyok hajlandó a tömegkommunikációt magamba engedni, már furcsa vagyok. És mindenkit furcsának tartanak, aki nem ismeri a celebeket, nem beszéli az aktuális társadalmi nyelvi szófordulatokat, nem tud a 'közéletről'. Nem vagyok egyedül ezzel, tudom. Vannak azért néhányan, akik felfogták, hogy a legtudatosabb fogyasztó nem fogyaszt.
Hol van hát a szabadság? Mostanság azt gondolom a tagadásban. Ha nem veszel részt ebben az őrületben, nem eszed meg, amit eléd tolnak, nem nevetsz, amikor a többiek nevetnek, és nem veszel meg minden szart, amit értéknek csúfolnak. Nem fogyasztod el ezt a fogyasztói társadalmat és nem engeded, hogy az élő véredet lecsapolják és a multikulti tömegzombijainak a vérét töltsék beléd. Ellen kell állni, mert ez a rejtőzés. Sajnos a mi időnkben a rejtőzés pontosan az ellenkezője annak, ami Seneca korában a rejtőzés lehetett. Ma már, ha nem vagy olyan, mint a többiek, akkor a nyáj beléd harap, pontosan azért, mert más vagy. A másság az, ami gyanús, ami idegen, és a nagy multikulti egyet nem tűr: a másságot. Ez a másság nem a divathomikat és divat trendileszbiket jelenti, hanem azokat, akik képesek még kimondani, hogy 'nincs szükségem okostelefonra', satöbbi.
Mi marad így az embernek? Ha az ember eldöntötte, hogy a halhatatlan lelkére vigyázni fog, mert az az egyetlen kincse, nem lesz könnyű megvédenie, hogy ne mocskolják be. Mert valami bizarr módon a fogyasztózombik ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a romlatlan lelkeket megrontsák, a tisztát beszennyezzék, az épet megrongálják. Ezért mondta jól Seneca, rejtőzködni kell. Szerintem legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy úgy rejtőzz el, hogy olyanná válsz, mint a többiek. Legalábbis annyira, hogy ne legyél feltűnő, ne kívánják meg a hó lelkedet.
Ezért
vélem úgy, egy alja munka épp ideális hely a rejtőzésre. Ez az
egzisztenciális súlytalanság. Azt mondod, nagy ára van? Igen, meg
kell fizetni ezt is, nem adják ingyen. Meg kell tanulni lemondani
dolgokról, hogy megadhasd a lelkednek azt, amit semmi sem pótolhat.
Igen, nem könnyű lemondani. És nem könnyű megérteni, hogy miért
kell lemondani (illetve nem kell, csak ha akarod). Mert bármily
furcsa és bizarr, nem az a szabadság, hogy ott sütteted a hasad és
szürcsölöd a koktélokat, ahol akarod, hanem a szabadság valami
teljesen más dolog, amit igyekeznek - sikerrel - kiirtani a
társadalmakból.
Ha egzisztenciálisan súlytalan
vagy, senki sem akar tőled semmit, mert úgysem akarhat, mert nem
vagy olyan pozícióban, hogy bármit is tehess. Nem fognak
korrumpálni, nem kell mások felett ítélkezned, nem kell rossz és
rosszabb között döntened (mármint társadalmi szinten). Aztán
marad egy vékony szelet a tortából, amit megtarthatsz magadnak.
Ami csak a tiéd. Amikor azt olvasol, amit akarsz. Amikor azzal
töltöd fel a lelked, amivel akarod. Amikor emberként élhetsz, és
nem kell álarcot viselni. Azt hiszem ez a szabadság. Egy
kompromisszum egy beteg társadalomban, ahol még kivehetsz egy kis
részt magadnak, ami csak a tiéd, ami tiszta. Mert a tengerek kékjét
senki sem veheti el, az erdők illatát, a szobrok simaságát. Azok
az enyémek, és én az övék vagyok. Ha lehunyom a szemem, ott
vagyok, ahol akarok. Ha csak egy percre is, de ott vagyok, ahol én
akarok lenni. Bárhol és mindenhol. És ott végtelenül kék a
tenger, és illatosak az erdők. Mert a szabadság a fejemben van. És
nem volt okostelefonom és nincs lakásom, és nincs semmim? Na és?
Ahova mindannyian megyünk, ott mindegy :-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése