A
római falfestményeknek megvan a maguk sajátos stílusa. Szinte
kivétel nélkül a laikus szemlélő is képes megállapítani egy
falfestményről, hogy római kori-e. Van egy közös stílusuk. A
művészettörténészek köteteket tudnak teleírni ezzel a
megfoghatatlan varázzsal, ami a falfestményeket át meg áthatja,
de tagadhatatlanul létezik valami varázslat a dologban.
Számomra
nagyon kedvesek a 'kert' témájú festmények. A falon megelevenedő
természet, a meghosszabbított külső tér, a természet
becsempészése a városi életbe. Mindig eszembe jutnak a régi
panel lakásokban az egész falat díszítő természet-fotók. Vagy
egy őszi erdő, vagy pálmafás tengerpart volt, sok otthonban
ugyanaz a kép köszönt vissza. Mégis, van benne valami közös. Az
érintetlen utáni vágy, a menekülés, a kiszabadulás abból a
börtönből, amit mi, emberek magunknak teremtettünk. Visszatérés
az egyszerűséghez, az ártatlansághoz, talán az édenhez.
Ám
a római kertek mégsem annyira édeniek. Talán azért, mert nem
vadak, nem az érintetlen erdőt, a rengeteget, a német népmesék
óriásokkal teli, félelmetes erdejét mutatják meg, hanem egy
gondozott, rendezett teret. A természet itt szemmel láthatóan
emberkéz gondozta kert, karban tartott és tervezett szisztéma.
Olyasmi, mint a valódi kert folytatása. Még több bokor, még több
illatos virág, és örökre vidám madarak. Egy idealizált, egy
légiesen valószínűtlen tér, amiben minden túlcsorduló
optimizmusa ellenére szívesen belépnék. Minden lehetetlensége
ellenére olyanok, hogy elég csak egyetlen pillantás az ilyen
képekre, és csikordulnak az öreg kapuk, belépek, mert beszippant.
Mesevilág. Ahol jó lenni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése