Átoktáblák 1.

   Az ókori rómaiak igen babonásak voltak. Bár azt gondolom, hogy a mai, racionális világszemléletünkkel együtt mi is igencsak babonásak vagyunk, de ez egy másik történet.

   A megmagyarázhatatlan, ismeretlen dolgokat előszeretettel értelmezték misztikumként, mágiaként, vagy akár varázslatként. És hogyan lehet a leghatékonyabban védekezni egy mágikus támadás ellen? Hát mágiával! 

   Ilyen kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan dolog például a szerencse. Bár a szerencse forgandósága a rómaiaknál saját istennőt is kapott, Fortuna Nemesist, akihez áldozatokkal, imákkal lehetett fohászkodni, hogy azért egy kicsit tegyen az ügy érdekében. Ezzel együtt az istennő és a sors útjai kifürkészhetetlenek maradtak, és szerintem ezt tiszteletben is tartották. De azért az ember nem lenne ember (akár ezeréves távlatban, akár ma), ha nem vetne be minden fegyvert a bizonytalan esetekben is. Mint a kiszámíthatatlan sors. 

  Erre használták többek között az átoktáblákat. A bizonytalan diszkrét, ám annál hathatósabb befolyásolására. Ilyen volt az átoktáblák egy igen népszerű csoportja, a DEFIXIONES AGONISTICAE, a versengési átok. Ez egészen konkrétan a versenylovak versengésére vonatkozott. A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Épp ezért rajongtak a lóversenyekért. Könnyű kocsik elé fogott pompázatos paripák versengtek egymással, a négy politikai és ideológiai színben. A kocsihajtók népszerűek és közkedveltek voltak, amolyan ókori sztárok, akárcsak a gladiátorok. Ez igen veszélyes sport volt (azt hiszem a gladiátorviadalokat is ide sorolhatjuk), ám annál vonzóbb. Maga Nero császár is előszeretettel versenyzett, bár az ő győzelmét még maga Fortuna istennő sem tudta befolyásolni. Hát igen, a császár mindenek felett...

   Szóval szenvedélyes szerelmesei voltak a kocsiversenyeknek, azzal együtt, hogy a római nem kifejezetten egy lovas nép, és más lovas sportok nem is terjedtek el széles körben. Az utazáshoz is inkább befogták a hidegvérű lovakat valamilyen gördülő alkalmatosság húzására, ritkábban pattantak a tüzes vérű paripákra. Imádtak fogadásokat kötni a futamokra. És máris helyben vagyunk, aki fogadott, szerette volna szavatolni a győzelmét. És ennek érdekében nem rettent vissza attól sem, hogy alvilági hatalmak segítségét vegye igénybe a célja eléréséhez. Mert bár igencsak tartottak az alvilágiaktól egy győzelem érdekében mégsem rettentek vissza, semmitől!

   Az átok maga leginkább a többi versenytárs horrorisztikus elbukásáról szólt. Ínyenc módon részletezték, hogy mi történjen az ellenféllel. Hogyan törje ki a lábát, boruljon fel egy kanyarban. Tették mindezt azért, hogy a kívánt kocsihajtó és ló, az általuk képviselt politikai eszme és világnézet győzedelmeskedhessen. 

   Az átkot, a kívánságot egy ólomlemezre körmölték, és ezt mágikus szertartások látványos és rituális keretei között egy halottnak adták, aki amolyan túlvilági postásként szavatolta az üzenet célba érkezését. Konkrétan: egy halott gladiátor kezébe tették a táblát! Egy halott gladiátor erős és indulatos szellemnek számított, jó szívvel bízták az üzeneteiket egy ilyen futárra.

  Különös dolognak tartom az átoktáblákat, érdemes velük foglalkozni, mert az ókori ember gondolkodásába engednek egy újfajta bepillantást. Egy nem szokványos nézőpont.