Révay József: Aranygyűrű

Raevius ezredes ebben a regényben Traianus korába vezet bennünket: az események a 107-ben lezajlott diadalmenet köré rendeződnek. A történelem itt nem csupán díszlet, noha a főszereplő Polla élete áll a középpontban, a Birodalom eseményei nagyonis befolynak egy kislány életébe. Polla tizenhárom éves, lassan férjhez akarják adni a szülei. Római szokás szerint az apja jelöli ki számára a jövendőbelijét de a művelt, okos és önálló leányzó megvívja a maga csatáit és meggyőzi apját, hogy a szíve választottjához adja feleségül. Az apa természetesen szépreményű katonák közül válogat a lányának, de Polla szíve a lánglelkű fiatal költőé, Pudensé. Pudens bár nem hős katona és mint ilyen nem „igazi” római, ám ő a szavak bajnoka, az értelem harcosa. Van itt egy kismadár is, aki végigcsipogja az egész regényt, megihleti a költőt és beírja magát a világirodalom legszebb költeményébe. Polla szerelméért megküzd a szüleivel, a játékos kislányból nagylány lesz, igazi római nő.

Ma már furcsának hat a sok szeretet, ami a regény lapjairól árad. A felhőtlen gyerekkor, ahol még nincsenek okostelefonok meg virtuális valóság. Talán egy kicsit nehezen értjük. Pedig nem is olyan régen még volt ilyen is. A korosabbak talán még emlékeznek is rá. Milyen várni a kedves levelét, amikor nem lehet neki egy gyors üzit meg egy szexi képet küldeni, csak lesni a postát... ez a regény többszörösen időutazás. Pollával és a dák rabszolga-barátnőjével végigkövethetjük Traianus diadalmenetét, megismerhetjük Daciát/ Ulpia Traianát, a dákokat és a rómaiakat, izgalmas bepillantás egy római kislány életébe, hogyan teltek a napjai, és Róma, a hömpölygő város Révay szemével – egyszerűen nem lehet nem szeretni. Másfelől egy boldog világot mutat, ami talán sosem volt, de a magam részéről szeretem azt hinni, hogy igenis léteznek normális és boldog családok és felnőnek valahol egészséges kislányok, akik nem azt számolgatják, hogy mikor szabadulhatnak meg a családi rémálomból. Szeretem az ilyen történeteket, még ha csak egy történet is...

"- S éppen te kérdezed ezt, uram aki értesz a madarak nyelvén?

- Már hogy értenék? Miből gondolod?

- A verseidből. Biztosan megértetted, mit csipogott, fütyült, dalolt az a száz kismadár: azért írtál a tavaszról, meg a táncos tündérekről. Ilyet csak a madarak tudnak meg látnak. És ezt mondják el, amikor csipognak meg fütyülnek.

- Megint mesét mondasz, Dorippa – nevetett Polla. - Dehogyis beszélnek a madarak! Igen, a búbospacsirta beszélt a gyerekeivel, de hogy az emberek is megértenék a madárbeszédet, az lehetetlen. Az én drága kis rigóm is folyton csipog, s én nem értem, pedig bizonyosan sok kedveset és jót akar mondani nekem. Bár tudnék visszacsipogni neki, milyen érdekes volna! De ugye, Pudens, ez lehetetlen?

- Persze, hogy lehetetlen, hiszen mindenki tudja, hogy az állatok nem beszélnek, s ha beszélnének is emberi nyelven, s miért éppen görögül meg latinul?

- Már bocsáss meg uram, de bizony vannak, akik értik a nyelvüket! Senki sem tagadhatja, hogy vannak beszélő madarak, én még a nagyapámtól hallottam, pedig az aztán okos ember volt: csizmadia-műhelyében néha a fél falu leste a szavát. Tőle hallottam, kislány koromban, hogy ha sikerül elfogni néhány beszélő madarat, aztán megölni és a vérüket összekeverni, ebből furcsa kis kígyó születik; aki megsüti és megeszi ezt a kígyót attól fogva érti a madarak nyelvét, és beszélni is tud velük.

- Jó, jó, Dorippa – mondta Pudens mosolyogva – csak az a baj, hogy még soha senki nem fogott beszélő madarat, nem is csinált a véréből kígyót, s így ma sincs ember kerek e világon, aki értené a madárnyelvet.

- Pedig milyen jó volna érteni! - sóhajtotta Dorippa. - A madarak bejárják az egész világot, mindent látnak, hallanak, tudnak, s talán egyszer nekem is hoznának hírt régi hazámról és szülőfalumról."

"- Ugyan mi az a szabadság, amit annyira siratsz?

- Honnan is tudhatnád te, Polla, hogy mi a szabadság? - felelte a kérdésre Vibia. - Hiszen te a vagyon, az előkelőség, a pompa, a nagyúri élet gyönyörűségeiben élsz, s talán nem is sejted, hogy szegények és szenvedők is vannak a világon! Nagyúr az apád, művelt leány vagy, megveted a barbárokat, de nem érted meg soha, mért ragaszkodnak úgy a szabadságukhoz, mért harcolnak és halnak meg érte gyermekek, asszonyok, férfiak és fiatalok...

- És te meg tudod mondani?

- Én megtaníthatlak rá, Polla. Az a szabadság, hogy bántatlanul és boldogan élhetsz szülőhazádban és szülőföldeden, hogy kedvedre dolgozhatsz, vagy kószálhatsz hegyen-völgyön, hogy zsarnok nem igázza le népedet, nem szipolyozza, nem sanyargatja, nem hurcolja el, nem rabolja el otthonodat és hazádat... Ó, jól emlékszem, milyen édes a szabadság, milyen boldog érzés leheveredni öreg fenyőfák tövében, és bámulni a tündéri kék égboltozatot, mikor zsendül a fű a nagy hegyek lankáin, lombosodnak az óriási tölgyek, báránykák bégetnek a zordon havasok oldalaiban... Ó, az elérhetetlen messzeségből még most is szüntelenül fülembe cseng a pásztorsípok hol bús, hol édes és vidám dallama..."