„Ne úgy járjunk el, hogy kiveszünk egy kicsiny részt, sok nagy részt együtt hagyva, s közben nem figyelünk a fajtákra! A rész legyen egyszersmind fajta is! Mert nagyszerű dolog azzal elkülöníteni a többitől azt, amit keresünk, de csak akkor, ha helyesen különítjük el. Hisz hogy jártál te is éppen az előbb? Amikor megláttad, hogy már az emberek felé közeledsz, azt hitted, hogy ezzel mindjárt készen is lesz a felosztás – és elkapkodtad a dolgot. Csakhogy, kedves barátom, kockázatos dolog a kicsiny részeket lemetszeni, sokkal biztonságosabb, ha a felosztás útja középen halad: így inkább eljutunk a valóságos fajtákhoz. Márpedig ez a kutatómunkában mindennél fontosabb.”
Platón: Az államférfi 262.b
„Hanem ami valaminek a fajtája, az szükségképpen a része is ugyanannak, amnek a fajtája, a rész viszont nem föltétlenül fajta is egyben.”
Platón: Az államférfi 263.b
Mi a különbség az ember és az állat között? Mitől ember az ember és mitől állat az állat? Hol a határ? Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják a gondolkodókat, bár mint keretek közé szorított tudomány, egy fiatal dolog. Egyáltalán, mi az állat? Mi is ebbe a körbe tartozunk? Ha nem a különbségekre fektetjük a hangsúlyt, hogy mi választ el bennünket, akkor mi a hasonló, mi a közös bennünk? Ezek sem könnyű kérdések. Hiszen állat egy elefánt is, a pók, a kullancs, a vérszívó denevér és a házicius is.
A mai ember-állat közötti különbségtételünk alapja természetesen a zsidó-keresztény kultúrkörben és a görög filozófiában gyökerezik, és legyen bárki bármekkora ateista, ez a vallási-filozófiai rendszer akkor is áthatja a gondolkodásunkat (beszélgess például egy indiaival az időről!). Ez a világszemlélet viszont igencsak emberközpontú. Arisztotelész és a sztoikus filozófusok igencsak állatellenes világképet hagytak ránk, legalábbis a mai értékrendünk szerint egy-egy kérdésben sosem az állatok érdekeit veszik figyelembe vagy támogatják.
Ahogyan a Platón-idézetből is kitűnik, amit nyilvánvalónak érzünk, hogy mi az ember és mi az állat, mégsem olyan könnyen megfogalmazható gondolat: ez a nyilvánvalóság talán nem létezett az ókorban, vagy nem fogalmazták meg (ahogyan ma sem tudjuk).
Egyfajta értelmezés szerint az állatság definiálása a „másság” szimbóluma volt az ókorban. Ez a valami, ami nem azonos az emberrel, ez volt az egyik kiindulópontja az emberiség meghatározásának. Ugyanolyan ellentétre épülő meghatározás, ahogyan az ókori görögök meghatározták magukat a nőkkel, a barbárokkal, a rabszolgákkal szemben. A lényeg a másság és a minőségi különbség. Viszont ennek a különbségtételnek a hangsúlya és aránya nagyonis korfüggő és erősen meghatározza az író személyisége és egyéni világlátása. Napjainkban a legismertebb meghatározás Arisztotelésztől és a sztoikus filozófusoktól származik. Ők az ember értelmét emelik ki az állatokkal szemben – ezzel a véleményükkel nem voltak egyedül, ám számos más nézet is létezett akkoriban a görögöknél. Az egyik ilyen legfontosabb különbség a beszéd képessége.
A legalapvetőbb probléma a nyelv használata. Az akkor használt kifejezéseken ma már nem feltétlenül ugyanazt értjük, mint az ókorban: a szavak jelentése, tartalma megváltozott. Az 'állat' kifejezés a mai európai nyelvben nagyjából ugyanazt jelenti, egy viszonylag szűk jelentéstartalommal bíró szó. Biológiai értelemben egy létező entitás az, aki az állatok népes családjába tartozik. Ilyen értelemben ebbe a fogalomba természetesen beletartozik az ember is. A hétköznapi értelemben vett 'állat' kifejezés magába foglal minden élőlényt, kivéve az embert és a növényeket. Az eredeti görög kifejezés, a ZOON, amit általában állatnak fordítanak. Ez azonban egy sokkal szélesebb spektrumú jelentéstartalommal bír: minden élő, létező entitást jelent egyszerre (zoe=élet). Ez a kifejezés nem csak az állatokat és az embereket foglalja magába, hanem gyakran bizony a növényeket is. Az ókori auktorok a zoon kifejezést így emberekre is használták. Ha szükség volt rá, hogy az embert megkülönböztessék az összes többi állattól, akkor az ALLA ZOA= minden állat kifejezést használták. Természetesen az ógörögben több más kifejezés is létezett az állatokra, amelyeket manapság egyszerűen csak állatnak fordítunk. Ezek a kifejezések mind bővebb jelentéstartalommal rendelkeztek, bár eltérő értelemmel: egyesek a halakat, mások a háziasított állatokat nem vették bele ebbe a körbe. Az egyik ilyen kifejezés a THERION, ami vadállatot jelent. Egy ritka szinonima a KNODALON, ami fenevadat, szörnyeteget jelent. Ezen szavak mindegyike használható a brutális emberekre, azokra a féktelen viselkedésűekre, akik nem tudják magukban kontrollálni az állatot. A zoon kifejezést kivéve ezek a szavak a legtöbbször negatív jelentésűek.
Érdekes tény, hogy a zoon szó viszonylag új keletű. Az i.e.5.században vált elterjedté, előtte ilyen egységes kifejezés az állatokra nem volt közismert. Az a tény, hogy korábban nem létezett egységes gyűjtőfogalom az élőlényekre, azt sugallja, hogy abban az időben valamiféle fordulatnak kellett bekövetkeznie a fennálló állati-emberi kapcsolatokban.
Ha korábban nem is létezett ilyen egységes varázsszó, ami leírt volna minden élőt, Hésziodosz (i.e.7-8.sz.) azért nagyon világosan megfogalmazza a különbséget.
„Ó, Perszész, hallgass rám és jól vésd a szivedbe,
hogy tiszteld a jogot, s többé ne vezessen erőszak.
Zeusz Kronidész csak az emberi nemnek hozta e törvényt,
míg a halak meg az erdő vadjai, saskeselyűk is
egymást felfalják, mert szava nincsen köztük a jognak.
Ámde az embernek – s mindennél szebb ez ajándék –
ő jogot ad, s ki akarva a jót és tudva a törvényt
hirdet igazságot, majd boldoggá teszi azt Zeusz.”
Hésziodosz: Munkák és napok 277-284. sorok (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Ennél fogva az ember kötelességét a DIKÉ, a jog, a törvényesség határozza meg. Ez a különbség nem fizikai, sokkal inkább etikai valami. Az ember nem vadássza le a saját fajtáját (természetesen ez Hésziodosz korában sem volt igaz). Hésziodosz igazán nem életszagú elmélete viszont igencsak pozitív: az ember nem erőszakkal intézi el a nézeteltéréseit, hiszen megadatott számára a jog és a törvény, így nem az ököl erejével bünteti meg a vétkeseket. Jelzem, ez egy erkölcsi, morális, etikai valami, fényévekre a valóságtól, sokkal inkább egy olyan üzenetként értelmezem, hogy HA ember akarsz lenni, AKKOR válaszd el magad morálisan azoktól, akik nem akarnak ezzel az isteni adománnyal élni.
Van még egy érdekes ebben a gondolatban. Kronosz fia, Zeusz adta a törvényt az emberiségnek. A görögök szerint az emberiség aranykorában Kronosz uralkodott, míg Zeusz a vaskorban. A vaskor (ebben a korban élt Hésziodosz is) az erőszak kora, a szenvedésé és a kemény munkáé, míg az aranykor a boldogság mitikus kora volt, a stabilitás és a gyarapodás ideje. A Munkák és napok ezt az aranykor idézi meg, amikor az emberiség az élővilággal harmóniában tudott élni. Mint ilyen, az emberiség számára megadatott törvény kettős értelmű: egyfelől az ember felsőbbrendűségét kommunikálja, hiszen az ember immár a törvény nevében követheti el a maga kegyetlenkedéseit, másfelől viszont az aranykorban sem a jognak, sem az erőszaknak semmiféle létjogosultsága nem volt. Mi több, az aranykorban az állatok még rendelkeztek a beszéd képességével. Abban a korban az állatok leölése is teljesen felesleges dolog volt, hiszen az anyaföld mindenkit bőségesen ellátott élelemmel. Persze arról nincs szó, hogy az aranykor boldog oroszlánjai netán répákat rágcsáltak volna.
Ez a boldog vegetarianizmus utópiája viszont kedvelt témája a görög komédiáknak. Kratész például úgy írja le ezt a világot, mint egy hely, ahol nincsenek állatáldozatok, nincs szükség rabszolgákra, mert az asztalok megterítik önmagukat. Az az ő korában igencsak viccesen hangzott.
A vegetarianizmus eszméje a későbbi gondolkodók körében is népszerű volt. Az orphikusok és a püthagóreusok számára a vegetarianizmus követendő életmód volt. Vegetáriánus volt és a vegetarianizmusra esküdött Empedoklész, Theophrasztész, Seneca, Ovidius és Plutarkhosz is. Platón bár nem tartotta magát vegának, az ideális társadalmat mégis úgy képzeli el, hogy az emberek húsmentesen étkeznek.
Ne feledkezzünk meg a homéroszi eposzokról, az Iliászról és az Odüsszeiáról sem. Hemzsegnek benne az állatok, Hisz milyen is lenne a világ nélkülük! Nem csak hús-vér szereplőkként jelennek meg, hanem irodalmi allegóriaként is. A viselkedésük leírása és jellemzésük pontos, hiszen akkor (bármikor is volt az az akkor) az emberek sokkal közelebb éltek a természethez, az állatokhoz. A görög – és később a latin költészetben is – az egyik legszebb toposz a magányos juhász alakja. Az ember, mint egy kisisten, védelmet nyújt az állatainak, cserébe a gyapjas kis jószágok kellemes társaságukkal szórakoztatják az embert. Talán ez is az egyik fő oka annak, hogy a homéroszi korban az emberek és az állatok közötti különbségek még nem olyan élesek, hiszen szorosan együtt éltek, és valódi társaságot jelentettek egymásnak. A juhásznak bizony sokszor a barijai voltak az egyetlen társasága. A hősök lovai nem egyszerűen lovak, élő szállítóeszközök, hanem társak.
Az Iliászban találkozunk lovakkal, akik tudnak beszélni, tehát megadatott nekik a beszéd képessége (vagy megőrizték az aranykorból): ők Akhilleusz halhatatlan lovai. Homérosznál, a homéroszi világképben egy teljesen más irányú különbség van ember és állat között. Valójában nincs is különbség, ember és állat egyek, azonosak, hasonlóak, hiszen a földműves is, aki egész életében húzza az igát az ökrével, ugyanazt csinálja, mint az ökör, csak az eke másik végén van. Itt mindenki egyenlő, mert élő, és mint élő entitás, egyben halandó is, hiszen ami megszületett, az meg is fog halni. De. Itt vannak a halhatatlan lovak. Ők hiába lovak, és külalakra olyanok, mint a többi ló, és lovaglásra használják őket, ők mégsem azonosak az emberrel vagy az állattal, ők sokkal inkább istenek, haláltalanok. Itt van az igazi különbség.
Ennek a homéroszi világszemléletnek van egy másik érdekes vonása is. Ember és állat egyenlő, hiszen együtt, vállvetve masíroznak végig a létezés mocsarában, hogy útjuk végén halandóként az árnyékvilág végtelen boldogtalanságába lépjenek át. Egyenlőek és egyenértékűek, tehát az isteneknek felajánlott áldozatok szempontjából is egyenlőek: az isteneknek mindegy, hogy az áldozat ember vagy állat, a lényeg, hogy halandó legyen. Aztán jöttek a keresztények.
Milyen érdekes, hogy mind a mai napig, amikor nem értünk egy idegen nyelven beszélő embert, azt mondjuk rá, hogy karattyol, vartyog, béget, stb. Csupa olyan kifejezés, ami a számunkra érthetetlen állati 'beszédet' idézi. A görögök is így voltak minden 'barbárral', mi több, a trójaiakkal is: úgy beszélnek, mint egy állat, tehát idegenek, különbözőek tőlünk. Nyilván a görögök szerint ők a nyelv és a kultúra egyetlen letéteményesei, tehát minden, ami más, hozzájuk viszonyítva idegen. Innen ered a más népek alacsonyabb fokon élőnek tartása és a más népcsoportok csökkentett értékűnek bélyegzése. Idegen=állat=kevesebb. Míg a BARBAROS a görögben nem pejoratív kifejezés, mégis a beszéd értelmetlenségét tükrözi. Hasonlít a szanszkrit BARBARA szóra, ami hebegőt jelent. Aki nem bírja a nyelvet a megfelelő fokon. A barbárok nyelve bántotta a görögök fülét és végső soron az állatok beszédére emlékeztette őket, noha az állatok nem beszélnek semmilyen emberi nyelvet, mégis, annyira idegennek érezték, mintha állatokat hallanának beszélni. Egy fontos különbség azért mégis akadt: a barbárokkal kézzel-lábbal, tolmáccsal, de valahogy csak meg tudták magukat értetni, ám egy éhes tigrisnek nem igazán lehet elmagyarázni, hogy merre van az arra, mutogatva sem.
Ez a párbeszédre való képtelenség motívuma köszön vissza az Odüsszeiában is, amikor Polüphémosz (akit Odüsszeusz vakított meg) azt álmodja, hogy az egyik kosa egyszer csak megszólal, és elárulja neki, hová bújt el a ravasz kis görög:
„Bár velem érezhetnél, s tudnál szólni is, akkor
megmondhatnád, hol bujkál most ő haragomtól:
agyvelejét szanaszét fröcskölném itt az üregben”
Odüsszeia, IX.ének, 456-458. sorok (Devecseri Gábor fordítása)
Pontosan ezt mondja egyébként Lapaj is Mikszáth írásában:
„Istók szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette üde fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett, egyéb híja sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hívta.”
Mikszáth Kálmán: Lapaj, a híres dudás
A beszéd képessége az ókorban nem csak a kommunikáció miatt volt fontos. A beszéd görögül LOGOS, de ennek a szónak számos más jelentése is van a számítástól a meséig. A logos szó jelentette az értelmet is, ami a görögöknél két különböző dolgot is jelent egyszerre. A beszéd képessége a legjobb bizonyítéka az érelemnek. Más szavakkal: nincsen beszéd értelem nélkül és nincsen értelem beszéd nélkül. Az ókorban a retorikai képességet tekintették az egyik legnagyobb isteni adománynak és nem sajnálták a pénzt és az energiát az elsajátításától. Az ékesszólás képességével hatást lehetett gyakorolni az emberekre, ajtókat nyitott meg és fényes karriereket indított be. Az antik világban a beszéd képessége különböztette meg az embert az állatól. A görögöknél az értelmes beszéd az ember előjoga. Az embercentrikus görög mitológiában a többi kultúra mitológiájával szemben (és ez különösen igaz a samanizmusra) az állatok alig szerepelnek, ám hihetetlen intelligenciával és ravaszsággal rendelkeznek. A legközismertebb kivétel Aiszóposz meséi, ahol az állatok tudnak beszélni, még a kevésbé műveltek is. Az állatokkal kapcsolatos történetek javarészt az aranykorban játszódnak, és úgy látszik, hogy ebben a korban nem csak a beszéd képessége adatott meg az állatoknak, hanem igencsak értelmes lények voltak.
A korábban idézett Platón műben (Az államférfi) az idegen sajnálja, hogy nem az aranykorban élnek, amikor beszélhetett volna az állatokkal, mert az óriási tapasztalat lett volna a filozófusok számára – minden egyes faj elmondhatta volna a gondolatait, és együtt építhették volna fel a tudás hatalmas várát.
Aiszóposz egyik meséjében, amit Kallimakhosz is idéz, az állatok megharagudnak Zeuszra és a szabályokra panaszkodnak. Zeusz ezért elvette az állatoktól a beszéd adományát és az embereknek adta, ami törvényszerűen előidézte az aranykor lezárulását, mivel az állatok és az emberek eltávolodtak egymástól. A beszéd képességének elvesztésével az állatok oktalan lényekké váltak és emiatt vált az ember az összes faj közül a legfontosabbá, kiemelkedővé.
Ha a beszéd képessége a legfontosabb sajátosság, ami alapján az embereket megkülönböztetjük az állatoktól, akkor azonnal felmerül egy nagyon fontos kérdés: azok az emberek, akik valamilyen okból nem tudnak beszélni, azokkal úgy kell bánni, mint az állatokkal? Ezt a kérdést az ókorban Porphüriosz tette fel, de a kortárs vitákban is nagyon aktuális a kérdés. A legtöbb ókori szerző nem vitatja, hogy az állatok a fajon belül képesek kommunikálni egymással a saját nyelvükön, de ezeket csupán minimális kommunikációnak tartják. Xenophón egy másik fontos különbséget tesz: az embereknek lelkük van, ennélfogva képesek az isteneket imádni. Ez az a tulajdonság, ami képes isteni magaslatokba emelni az embert, és az a világkép már igencsak távol van a homéroszi kor ember-állat szemléletétől. Xenophón szerint az ember és az állat közötti különbségnek biológiai okai is vannak: egy állatnak, még ha lenne is oka beszélni, képtelen lenne rá.
Összegezve az eddigieket, mi is a különbség ember és állat között? Szerintem nem olyan éles, mint amennyire szeretnénk azt gondolni. Sokkal inkább egy mesterséges dolognak tartom, amit azért találtunk ki, hogy bizonyíthassuk az ember felsőbbrendűségét és ezzel legitimizálhassuk a természet ellen elkövetett gaztetteinket. Nézz egy állat szemébe, és meglátod benne a világot. Nézz egy ember szemébe, és meglátod benne a pusztítást. Néha azt gondolom, az állatok jobbak nálunk. Istenszeretet és retorika ide vagy oda.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése