A szamarak titkos története

    A mágikus receptek egyik legnépszerűbb hozzávalója a szamár. Nem feltétlenül az egész állat, szőröstül-bőröstül, sokkal inkább bizonyos alkatrészei. És igen, vannak mágikus receptek, amelyek ugyan szamár-hozzávalót igényelnek, de olyan részét, aminek nélkülözésével az állat még vidáman folytathatja életét (lásd köröm, fülzsír).

    Ennek a nagy népszerűségnek első és talán legkézenfekvőbb oka, hogy igencsak könnyen hozzáférhető jószág. Az ókori Mediterráneumban már egy széles körben elterjedt háziállat. És figyeljünk, háziállat, tehát a kézhez szoktatás gyökereit a távolabbi múltban kell keresni. A szamár háziasításának gyökerei a távoli és titkokkal terhes Egyiptom földjére nyúlnak vissza. Érdekes egybeesés, hogy innen származik egy rakat mágikus papirusz is, ami a szamarat mint mágikus hozzávalót említi. A IV. Dinasztia korában már ezernél is több szamár ismeretes, akit nem csupán a mezőgazdaságban hasznosítottak végtelen türelméért és igénytelenségéért, hanem a húsát is fogyasztották. Amellett cipelni is tudnak és tényleg elég béketűrő társaság. Néhány egyiptomi istennel is találkozhatunk, aki szamár fejet visel (Ra, Typhon vagy Széth). Tehát a szamár kapcsolata az emberrel igencsak régi.

    Az ókori szamarak keresésekor az első, ami bevillan, Apuleius Aranyszamara. Hiszen ott a főszereplő a szamár (némi átalakulás után, de a regény nagy részét szamárbőrben tölti). A szamár, mint makacs, nyakas, csökönyös, egy kicsit ostoba állat, akinek a társadalmi megbecsültsége igencsak csekély. Azt is mondhatnám lenézett állat. Már ha egy állatot le lehet nézni. Az irodalmi alkotásokban a szamár eme sztereotípiájával találkozunk. Szeret okoskodni, ravaszkodni, egy kicsit lökött, de azért szerethető figura. Ja, és csak úgy szikrázik körülötte a varázslat, a mágia, mert ő amolyan misztikus-állat. Azt nem tudom, hogy a szamarat tartották-e valóban mágikus állatnak, és ez a tulajdonsága miatt vonult be az irodalomba, vagy az írók tették őt mágikussá...

   A szamarak ostobaságára utal az a kifejezés is, hogy ASINUS AD LYRAM SEU AD TIBIAM APTUS = az inkompetens ember megnevezése, aki úgy ért valamihez, mint szamár a lanthoz vagy a fuvolához; manapság azt mondjuk, hgy úgy ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Aesopus meséinek is gyakori szereplője a szamár, és garantáltan nem mint a megfontoltság és a bölcsesség szimbóluma.

    Régen a szamarat a szegények lovának tartották. Így volt ez még a múlt században is: a szamáron ülni is lehet, egy embert is elbír, és messze nem olyan kényes, mint egy ló. Az ókori társadalomban a szamár egy kicsit az volt, mint az emberek között a rabszolga: dolgozik, terhelhető, de nem alkalmas önálló gondolkodásra, mert csak a hülyeségeken jár az esze. Nyilván ez a rabszolgatartók szemszöge, a szamarak szemszögéből mindez védtelenséget és totális kiszolgáltatottságot jelent.

    Természetesen a leghatásosabb mágikus hozzávaló minden esetben a vér. A vérrel még az őrületet is meg lehet szüntetni (bár a pszichológia lelkes kísérletező kedvű úttörői tudtommal a mágikus eljárásokat babonásan kerülték, akkor is, ha ártalmatlanabbnak tűntek, mint az úttörő tudományos módszerek mint elektroterápia és lobotómia).

    Végezetül következzék egy mágikus recept álmatlanság ellen – természetesen a kipróbálása erősen ellenjavallt (ha nem tudsz aludni, akkor még nem vagy elég fáradt):

„Végy egy kiégetetlen agyag téglát és egy bronz stylussal rajzolj rá egy szamarat. A szamár arcára írd rá: IAO O, a nyakára rajzolj egy kicsi harangformát és írd rá EOEOE. A szamár hátára pedig írd rá LERTHEMNIO, a mellére pedig [S]ABAOTH, a patái alá pedig ABRASAX. Kend össze a rajzot Typhon és egy malac vérével és egy hagyma levével készült keverékkel.”