Lamia

  Lamia a görög mitológiában eredetileg egy szépséges líbiai királynő volt, aki gyermekeket felfaló szörnyeteggé változott.

   Aristophanes szerint nevének eredete a laimos szó, ami nyelőcsövet jelent, ezzel is utalva arra, hogy áldozatait lenyeli. A modern nyelvészet szerint nevének eredete a proto-indo-európai szó: -lem, ami éjszakai kísértetet jelent, és a szó a lemurszóval is összefüggésben van.

   Természetesen Lamia is Zeusz szeretője volt, és a féltékeny Héra változtatta démonná és pusztította el az asszony összes gyermekét. Egy másik változat szerint Héra nem ölte meg Lamia gyermekeit, hanem elrabolta őket, és a kétségbeesett anya őrületében ellopta és felfalta - mások gyermekeit. Ez a démoni cselekedet tette őt szörnyeteggé, az irigységében elpusztított gyermekek meggyilkolásának súlya változtatta őt démonná és nem Héra. Egyesek szerint Lamia deréktól lefele kígyó testű. A legnépszerűbb leírás John Keats-től származik (1819), a Lamia című költeményéből.

John Keats - Lamia (részlet)

Hogy ez a szép lány oly képtelenül

mért sírt az úton, az majd kiderül

előbb elmondjuk, hogy’ elmélkedett,

hogy’ álmodott sok furcsát, fényeset,

s egyszer, a földre küldve álmait,

Lükeioszt látta, a korinthoszit,

irigy faj közt elsőként kocsizott,

mint ifju Zeusz, arca tiszta, nyugodt,

s halálos vágyra gyúlt fel érte ő.

Most alkony jött, esti-pille-idő,

s tudta a lány: az ifju erre tér

Korinthoszba a partról mert a szél

keletről fújt, s gályája érces orra

a rakpartot most érte csikorogva

Kenchrea révjén, mert éppen beúsztak

Aiginából ott áldozott Zeusznak

az ifju – ott, az isten templomán

márvány ajtó nyilik, és tömjént, vért kiván.

Baját Zeusz értőn hallgatta meg

s mert elvonult – szeszélyes vakeset –

társaitól, s úgy vágott a hegyélnek,

tán únta a korinthoszi beszédet:

nem gondolt semmire, ment, egymaga

de, hogy felkelt az este csillaga,

odagondolt, hol az ész haloványabb,

várták, fél-fényben, a platóni árnyak.

Lamia látta: jött-jött közelébb –

surolta szinte, s hordta közönyét

saruja oly puhán járt a mohán,

oly szorosan mellette s állt a lány

nem láthatón ő ment, lezárt titok,

köpenyként fedték a gondolatok –

a lány királyi-szép nyaka, s szeme

utánafordult, s szólt, „Ó, hallod-e,

Lükeiosz, itthagysz, itt e dombokon?

Nézz vissza! s keljen benned szánalom!”

[…]

Lükeiosz ámulatra ocsudott,

hogy ott a lány s mond édes dallamot

s az ámulatra kelt gyönyörüség,

hogy asszony-mód tudós a szép beszéd

és minden szó mind messzebb csalogatta

ismert örömre és zavartalanra.

Mert őrült költők csak fecsegjenek,

istennőt, périt, tündért festve meg,

olyan gyönyört egyetlenegy sem ad,

lakjon barlangot, vízesést, tavat,

mint egy valódi nő, ki ered Ádám,

vagy Pürrha köve ős családi ágán.

Úgy vélte Lamia, s jól tudott itélni,

hogy félve félig szeret csak a férfi,

s tündér-voltát eldobva, e szivet

nő-szerepben könnyebben nyerte meg,

bámulatot bájával keltve csak,

mely földre sujt, de oltalmat is ad.

Lükeiosz végre ékesen felelt,

szóhoz fűzve egy-egy sóhaj-ikert

majd Korinthoszt mutatta kérdezőn:

kis lábának távol-e éjidőn?

Az út rövid volt, Lamia varázzsal

apasztotta, kilenc mérföldön által

pár lépést tettek Lükeiosz, a vak,

nem vette észre, így titok maradt.

A várkapun átmentek zajtalan,

nem tudta a fiú, s nem is bánta: hogyan.

[…]

Arcát elfödve senkit sem köszöntött,

a lány ujját szorongatta, mikor jött

– éles szem, tar fej, dús, szürke szakáll –

egy vén, ki bölcselő-köntösbe jár

Lükeiosz szűkre fogta köpenyét,

mig találkoztak, s szinte szállt odébb.

Lamia borzadt: „Ó”, szólt a fiú,

„Mért reszketsz, kincsem, mért vagy szomorú?

Mért lepi harmat gyöngéd tenyered?” –

„Fáradt vagyok”, szólt az: „ki az öreg,

mondd meg nekem. Nem jut eszembe, nem,

az arca: – Mondd, Lükeiosz! Hirtelen

szemétől mért bújsz?” S ő felelt eképp,

„Ez Apollóniosz, bölcs, jó, derék,

a tanítóm. De ma, mint a butaság

kísértete jár álmaimon át.”

Amig beszélt, oszlopokkal tagolt

házhoz értek, magas kapuja volt,

itt ezüst lámpa függ, és foszforos

lángja a lépcsőn lágy fényt sokszoroz,

mint vízben csillag mert oly tiszta, szép,

mocsoktalan a márvány színe még,

s oly folyadék-finoman futja át

a mélysötét ér csak isteni láb,

nem érinthette más. Szélhárfa hang

bongott az ajtók sarkán, mig alant

széles ajtók tártak föl ismeretlen

helyet, nem látta más, kivéve ketten,

s pár néma perzsa, ki vásárhelyen

volt látható az évben: senkisem

tudta, hol laknak még a legkiváncsibb

se birta őket követni a házig

a szárnyas versnek kell hát igazán

elmondani: mi baj lett azután,

bár sok szív hagyná őket zárva, távol

a kétkedő, sürgő-forgó világtól.

[…]

Eljött a nap, a pletyka nép vele.

Őrült fiú! Mért veszed semmibe

a néma áldást, titkos perceket,

zárt lugasod mért látják köz-szemek?

Jött a tömeg mind szorgos volt a vendég:

a nagy kaput bámulva nézegették,

s ámultan léptek be: a teljes utcát

gyermekkoruktól emlékezve tudták

hiánytalannak, s nem látszott soha

e büszke birtok, s pompás csarnoka

siettek hát be mind, kiváncsin, tétova.

Csak egy volt, kinek szeme szigorú,

s nehéz léptekkel ment, csupa ború

ez Apollóniosz: bár nevetett,

mintha bogos kérdés oldódna meg,

mely, eddig békés elméjét zilálva,

most enged: – úgy volt, mint előre látta.

A zajos csarnokban találkozott

tanítványával. “Nem szokott dolog,

Lükeiosz” szólt, “hivatlan törni rád,

s erőszakos, nem kívánt társaság

módján zavarni sok ifjú barátod

vidám körét de mégis megbocsátod,

mert így kell tennem.” Lükeiosz pirult,

s a vénnel belsőbb ajtókhoz vonult,

békítő szókkal, előzékenyen,

hogy a szofista kezesebb legyen.

[…]

Lamiát mi diszítse? S a fiút?

s a bölcs Apollóniosznak mi jut?

Kerítse a lány fájó homlokát

páfránylevél s szomorufűzfaág

s az ifjunak hámozzunk sebesen

egy thürszoszt, hogy szemén a figyelem

feledésbe ússzék át és a ráncos

bölcs homlokán harcoljanak bogáncsok

lándzsafűvel. Nem száll-e a varázs,

ha hozzáér hideg gondolkodás?

Roppant szivárvány volt egyszer az égen

szövetét tudjuk, – számontartja régen 

a mindennapi dolgok lajstroma.

Angyal-szárnyat lenyír a filozófia,

rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott

eget kifoszt és kincses gnóm-lakot –

szivárványt bont, ahogy a lenge-szép

Lamiát nemrég árnnyá fújta szét.

Mellette ült, boldogan, főhelyén,

s más arcot nem látott a vőlegény,

majd fékezve a vágy kábulatát,

teli kupát vett, így pillantva át

a széles asztalon, s mig esdve várt

a ráncos agg szeméből egy sugárt,

köszöntötte. A kopasz bölcselő

szemét a lány zavartan reszkető

szépségére szögezte mozdulatlan,

mig a báj s büszkeség csak remegett riadtan.

Lükeiosz akkor megragadta márvány

kezét a lánynak, rózsaszínü párnán:

jeges volt, s rá is átszállt a hideg

majd forró lett, s szivéig lüktetett

a nem-természetes hő árama.

„Mi történt hát? Mitől félsz, Lamia?

Ismered őt?” Szegény lány nem felelt.

Nézte a lányt, s nem látott semmi jelt,

hogy hallotta gyötrött esedezését

nézte, s megbillent benne az öt érzék:

szépségét éhes rontás nyelte be,

idegenül tekintett két szeme.

„Lamia” kiáltott – nincs lágy felelet.

A hangosan mulatozó tömeg

elcsöndesült, nem hallottak zenét sem

a mirtusz-ág elszáradt száz füzérben.

Hang, lant, öröm fokonként elcsitult,

halálos csend nőtt óhatatlanul,

mig szörny jelenlétté tornyosodott

nem volt, kinek haja nem borzadott.

„Lamia!” sikoltott a fiú sikoltás

s visszhangja szólt csak, senki nem felelt más.

„Menj, rút álom!” kiáltott, s nézte újra

a mátka arcát, hol az ér azúrja

arányos homlokot már nem fedett

nem volt hamvas az arc süppedt szemek

nem gyúltak föl: – mindennek vége már

nem volt szép Lamia, ült, mint fehér halál.

„Te szívtelen, húnyd le rontó szemed!

Fordítsd el, hitvány! vagy az istenek

jogos átka, kiknek képmásait

félelmes jelenlétként látod itt,

szúrjon szemen tövisként, légy te vak,

gyötrelmesen s magadra hagyjanak

a lelkifurdalástól reszketeg

vén gyöngeségben, mert bűnös szemed,

hiába már gőgös szofisztikád,

varázslást űz, förtelmes mágiát!

Korinthosziak! nézzétek a hitványt!

Amint pillátlan pillantást feszít ránk,

megszállott, démon! Korinthosziak!

Mátkám elhervad hatalma alatt.”

“Bolond!” szólt a bölcs, halk volt, megvető

halál-nyögés felelt, sziven-verő,

Lükeioszé – s ledöndült hallgatag

a fájó kísértet mellé hanyatt.

“Bolond! Bolond!” szólt az, és szeme még

nem mozdult, lágyult most sem: “Én a lét

minden bajától óvtam életed,

s most, mint kígyó zsákmányát nézzelek?”

Ekkor Lamia végsőt lehellt a vén szem

átjárta éles dárdaként egészen,

merőn, kegyetlen, szúrón: ő pedig

ha gyönge kéz még mondhat valamit,

csendre intette, de reménytelen,

az nézett, nézett, nem mozdulva – nem!

„Kígyó!” ismételte és a kimondott

szóra a lány sikoltva szertefoszlott:

s Lükeiosz karjából kiszállt a kéj,

mint testéből a lét, mig nőtt az éj.

Magas ágyán feküdt! – körben barátok –

feltámasztották – ér és szív megállott,

csak vőlegény-ruhás, nagy, súlyos teste rángott.

   Antonius Liberalis a Lamiát a szibariszi sárkánynő szinonimájaként használja. A későbbi hagyomány már több Lamiát említ: ezek a folklorisztikus elemek már inkább avámpírokra és a succubusokra hajaznak, akik fiatal férfiak vérét szívják. Horatius szerint Héra vette rá Lamiát, hogy falja fel a saját gyermekeit. A szörnyszerű megjelenése, kígyó-teste és a mindent beborító fájdalma miatt Hekate gyermekeként is találkozunk vele. Zeusz könyörületességből megadta neki a képességet, hogy ki tudja venni a szemgolyóit: nem kell látnia a saját halott gyermekeit. Ez Diodórosnál nem egyértelmű, viszont ő ezt a képességet a jóslás képességével kapcsolja össze. Stesichorus Lamiát nevezi a Szkülla anyjának.

  Az anyák gyakran riogatták a gyermeküket Lamia történetével. Lamia már-már mesés elemmé vált, akit a gyermekek fegyelmezésére használtak. A finom részleteket az utókor dolgozta ki, mint a gyűjteményes Suda-lexikon. Lamia igen hamar beépült a köztudatba, így rengeted verzióban bukkan fel. Általában női alakban találkozunk vele, de Aristophanesnél hermafrodita, akinek van pénisze. Gyakran kapcsolatba hozzák a boszorkánysággal és a varázslással is. A középkorban már Grendel anyukájaként bukkan fel a Beowulfban. Apuleius Aranyszamarában Meore és a nővére boszorkányok, nem is emberi lények, hanem lamiák: démonok (itt már nem egy konkrét szmélyről van szó). Philostratos elbeszélésében (Tyanai Apollonius élete) Lamia a végzet asszonya, a csábító nő. Menippus fiatal felesége valójában lamia, aki fel akarja falni a férjét. Néha az örömlányokat nevezték lamiának (mint férfifaló). A mai görög nyelvben Lamia még mindig kísért: ha egy gyermek hirtelen hal meg, azt mondják, a Lamia fojtotta meg.