A
gladiátorok, a rettenthetetlen harcosok, mindig is hatalmas
népszerűségnek örvendhettek. Az arénában, egy viadal alkalmával
akár több ezer ember is összegyűlt, hogy szemtanúi legyenek
különleges képességeiknek. Nemcsak a technikai tudásukat
csodálták, hanem önfegyelmüket, bátorságukat. Neves hadvezérek
is tanultak a gladiátoroktól. Évekig tartott a kiképzésük, és
az arénában nem hibázhattak. A küzdelem során nincs kegyelem: a
hibák jóvátehetetlenek, itt nem lehet újra megpróbálni.
Egyetlen apró tévedés is végzetes lehet. Ezek az emberek
megtanulták elviselni a félelmet, ami a mai napig ott rejtőzik
minden ember lelkében: mi lesz velem, ha meghalok? Napjainkban erről
nem illik beszélni, a félelem a hallgatás mélységébe nyomta ezt
a témát. Ezzel pedig egyszer mindenkinek szembe kell néznie.
A
gladiátorok az arénában folyamatos veszélyben éltek, de egyetlen
pillanatig sem érezhették magukat biztonságban a
gladiátoriskolában sem. Meg kellett tanulniuk együtt élni a
tudattal, hogy bármelyik pillanat lehet akár az utolsó is. Ez a
tanult emberi magatartás emelte ki őket abból a szennyből, amibe
a köztudat taszította őket még réges-régen, miszerint a
gladiátorok közönségesek, durvák és ostobák. Ez bizonyosan
sokakra igaz volt, de sokakra nem. Az emberek akkor is ugyanannyira
különbözőek voltak, mint ma.
Már
a kortársaik is gyakran elítélőleg szóltak róluk, lenézték,
megvetették őket. Viszont a csodálatnak is maradtak napjainkban
fellelhető nyomai: rajzok, falfirkák, mozaikok, vázafestmények és
használati eszközök örökítik meg a dicső harcosokat, a
bátrakat, a rettenthetetleneket. Gyűlölték és imádták őket,
de senki sem maradt közömbös irányukban. Ma is mindenkinek van
véleménye, még akkor is, ha olyan keveset tudunk róluk.
Egy
hatalmas birodalom jellegzetes alakjai lettek, nem mehetünk el
mellettük szó nélkül. A Római Birodalom dicsőséges évei alatt
keltek életre, élték a virágkorukat. A gladiátorok története
szorosan egybefonódik a Római Birodalom történetével, azzal a
világhataloméval, ami erre a világra szülte. A Birodalom
gazdagsága, gyarapodása, szennye és bukása, mind-mind
visszatükröződik a gladiátorok történetén.
Mi,
itt Magyarországon, egy gazdag római kori gyarmat örökösei
vagyunk. Mások ugyan a gyökereink, máshonnan jöttünk és eltérő
hagyományokkal a szívünkben érkeztünk ide, hogy megteremtsük az
otthonunkat, hogy létrehozzuk a saját élőhelyünket,
környezetünket. Ezt a képet, amit most látunk, mind a római
hagyaték, mind a saját törzsi, ősi hagyományaink együttesen
alakították ki. Egyszerre vagyunk civilizált nyugatiak és
szenvedélyes keletiek. De szerintem nekünk pontosan ezért jó.
Mert a szélsőségeink, a szenvedélyünk izgalmassá, színessé
tette a történelmünket, az országunkat. Ezek a dolgok néha jók,
néha rosszak, de sosem közömbösek, sosem unalmasak.
A
jelent, a közelmúltat- ami még sokakban élénken él- nem akarom
feszegetni. Különleges helyünk van Európában, itt, a Kárpát-
medencében. Mindig is különleges volt. Ez a térség sosem
illeszkedett be a nyugati világ rendjébe, de igazán a kelethez sem
tartozott. Ez az a hely, ahol a különböző világok, népek
találkoztak. A Római Birodalom változatos arculatán belül is
Pannonia Provincia egy színfolt volt. Ezt a különlegességét is
szeretném egy kicsit megmutatni.
Aquincumban,
ami nagyjából a mai Óbuda területén helyezkedett el, két
amfiteátrum is működött. Az eddigi feltárások alapján az
aquincumi amfiteátrum a Birodalom Alpoktól északra eső részének
a legnagyobb amfiteátruma (a táborvárosi amfiteátrum). A
polgárvárosi amfiteátrum közelében volt a gladiátoriskola.
Kik
voltak ezek a harcosok, akik az ellentétes vélemények
kereszttüzében vérüket ontották évszázadokon keresztül az
arénák aranyló homokján? Miért rajongtak értük, vagy miért
vetették meg őket? Mitől voltak különlegesek? Ilyen kérdésekre
keresem a választ.
Koruk
legkiemelkedőbb harcosai voltak, napjaikat testedzéssel,
fegyverforgatással töltötték. Mégis az életüket egy
értelmetlennek tűnő ügyért áldozták. Vérüket ontották a nép
szórakoztatására, egy-egy játék alkalmával akár száz
gladiátor is lelhette halálát az arénában. Ezek a harcosok a
hadseregben is megállták volna a helyüket, tudásuk elegendő
lehetett volna, hogy Rómát szolgálják. Mégsem a Birodalom
védelmében vetették be ezeket a magasan képzett harcosokat, hanem
a puszta szórakozásért áldozták fel őket.
Mint
a történelem is bebizonyította a Spartacus- féle
rabszolgafelkeléssel i.e. 74-ben, a gladiátorok igen jól
képzettek, hiszen amikor Róma 3000 katonát küldött a
leverésükre, a lázadók visszaverték a támadást, győzelmük
akkor nem tűnt lehetetlennek. A lázadók mintegy hetvenen voltak,
amikor megszöktek, számos rabszolga csatlakozott a felkelésükhöz,
mégsem annyi, hogy egy 3000 fős szervezett sereget visszaverjenek.
És mégis, a harci képzettségük elég volt, hogy eleinte diadalt
arassanak. Róma rettegett. Válsághelyzet alakult ki a lázadó
gladiátorok miatt. A Birodalom léte forgott veszélyben. A szenátus
a válság kezelésére Marcus Licinius Crassusra bízta a
főparancsnokságot. Crassus már bebizonyította alkalmasságát
Sulla seregében, hírhedten könyörtelen volt, az emberei állítólag
tőle jobban féltek, mint az ellenségtől (Appianos). Végezetül
Crassus hat zsoldos légióval követte Spartacus seregét végig
Itálián, majd i.e. 71-ben Apuliában kegyetlen mészárlás vetett
véget a lázadásnak. Livius szerint 60 000 ember hevert a
csatamezőn temetetlenül, köztük Spartacus is, aki az utolsó
pillanatig „példás hősiességgel, az első vonalban harcolt”.
Számtalan
csodálójuk is akadt, például Commodus császár, aki
előszeretettel jelent meg az arénában gladiátorszerepben.
Természetesen ellenfeleinek esélye sem volt a császár ellen, de
ez a ki nem mondott áhítat a bátor harcosok iránt itt tetten
érhető. Commodus látványos játékokat szervezett, amiket
kitüntetett figyelemmel kísért. Mint egy izgatott gyermek, úgy
nézett végig egy-egy viadalt. Amikor nem bírta türtőztetni
magát, vértezetet öltött és az arénába vonult. A
kegyelemdöféseket, kivégzéseket előszeretettel hajtotta végre
saját kezűleg.
Végezetül,
mielőtt elmerülnénk a gladiátorok titokzatos világában, mi mást
mondhatnék:
AVE CAESAR, MORITURI
TE SALUANT!
Erről
a mondatról elterjedt, hogy így köszöntek a gladiátorok a
császárnak, amikor felvonultak a viadal előtt, de valójában ez
egy szállóige, a gladiátorok sosem üdvözölték a császárt
ezekkel a szavakkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése