Seneca - Játék az isteni Claudius haláláról

fordította: Szilágyi János György
illusztrációk: Szász Endre

   A mű eredeti címe az Apolocoyntosis, avagy „Hogyan szűnt meg az isteni Claudius bolond lenni”. Ez egy Nero korában ismert szóvicc eredménye, amit a középkori másolók nem ismertek fel, így az eredeti címet megváltoztatták a ma is ismert „Játék az isteni Claudius haláláról”-ra.

    A hataloméhes Agrippina bármi áron a saját fiát, Nerót szerette volna a trónon látni, ezért nem rettent vissza Claudius, a császár (és egyben saját férje) megmérgezésétől. Nero ekkor még csak 17 éves volt, de Agrippina úgy gondolta, hogy itt az idő. És itt kezdődik a Játék: Claudius hosszas haldoklás után, október 13-án meghalt. Claudius ekkor 64 éves, a hosszas agonizálás Phoebusnak is szemet szúr, és szól Clothónak, a Párkának, hogy hagyja már végre meghalni a szerencsétlent.

„Öld meg, hogy derekabb legyen úr megürült palotáján.”

    A gúnyos, szatirikus, vicces mű azért Nero, az akkori aktuális uralkodó dicséretét is magában hordozza – hiszen Nero uralkodásának kezdetén eszményi császárnak bizonyult (némi vadhajtással, de ezért volt mellette Seneca, hogy ezeket nyesegesse).

„Nem illik, hogy aki az imént még annyi ezer embert látott, aki a háta mögött követte, annyit, aki előtte ment és annyit, aki körülötte nyüzsgött, egyszerre magára maradjon.”

    Lachesis, a másik Párka tovább szövi a jövőt: egy új aranykor eljövetele bomlik ki a fonalakból az ujjai között. Claudius halálában semmi felséges, isteni vagy császárhoz méltó nincs:

„Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak:

-Jaj nekem! Azt hiszem összerondítottam magam.”

   A halott Claudius megjelenik az égben és Juppiter elé kerül. A leglealacsonyítóbb, hogy még a halálában sincs benne semmi fenséges, császárhoz vagy istenekhez méltó: ugyanaz a reszketeg és ostoba öregember, aki életében is volt.

„Jelentik Juppiternek, hogy egy termetes, jócskán ősz hajú ember érkezett; valamivel fenyegetőzhet, mert folyton a fejét rázza. A jobb lábát maga után húzza.”

    Herculest bízzák meg az istenek a feladattal, hogy derítse ki, ki ez az új jövevény (az is lehet, hogy tengeri szörny, Hercules pedig – mint tudjuk – jól kezeli az ilyeneket). Görögül szólítja meg, amitől Claudius egészen felélénkül, hiszen sok rossz tulajdonsága között azért akad egy jó is: anyanyelvi szinten beszéli a görögöt.

    Claudius a homérosi kérdésre homérosi feleletet ad, de a Láz (megszemélyesített istenség) azonnal le is csapja ezt a kifinomult irodalmi párbeszédet. Claudius lekezelő és magas lóról beszél, talán még nem értette meg, hogy halott. Hercules helyre is rakja, hogy ne fölényeskedjen, hiszen olyan helyre került „ahol az egerek vasat rágnak”. Erről Németh György írt egy remek tanulmányt, hogy ez a kifejezés mit is jelenthet. Seneca rengeteg olyan utalást tesz, amit főként a kortársak, a politikai életben részt vevők és az udvarban szolgálók érthettek. Némi hozzáolvasással azonban mi is több dolgot megérthetünk.

Hercules rendre utasítása miatt Claudius kénytelen belátni, hogy bárhova is került, itt nincs olyan tekintélye, mit Rómában, „nem úr a kakas, csak a maga szemétdombján”.

„Claudiusnak, hogy ezt az izomembert látta, kiszállt a fejéből az idétlenség, s egyszerre megértette, hogy ha Rómában nem is ért föl vele senki, itt nincs ugyanolyan tekintélye: nem úr a kakas, csak a maga szemétdombján.”

    Az istenek, hogy megvitassák Claudius ügyét, hogy mi legyen a további sorsa, a római senatus mintájára szólalnak fel.Vitatkoznak, hogy miféle isten is lehetne ebből a bolond öregemberből. Juppiter ugyanúgy szólítja meg a jelenlévőket, ahogyan azt a senatusban szokás: Atyák! Összeírtak! Elsőnek Janus szólal fel:

„Hosszasan beszélt az istenek fenségéről, s hogy nem volna szabad ezt a tisztességet széltében mindenkinek megadni.”

    Az istenek nem lelkesednek érte, hogy Claudiust istenné nyilvánítsák, ám Hercules a római szokások szerint agitálja a többieket:

„Nem hagyhatsz cserben: az én ügyemről van szó. Ha majd egyszer neked lesz valamire szükséged, viszonozni fogom: kéz kezet mos.”

„Hercules nyájasan hozzálépett, és megfogta a fülcimpáját.”

    Augustus emelkedik szóra. A legkevésbé sem tartja méltónak Claudiust a megistenülésre, hiszen annyi mindenkit (feleslegesen) kivégeztetett, és ami a legfontosabb, letért az útról, amit Augustus az utódai számára jelölt ki.

„ - Ezt akarjátok most istenné tenni? Nézzétek meg a testét: haragjukban hozták létre az istenek. Hogy rövid legyek: mondjon ki három szót gyorsan egymás után, és már vihet is, a rabszolgája vagyok. Ki fogja ezt istenként tisztelni?”

    Augustus szerint nem csak az isteni létre nem méltó, de még az Olympost, sőt az eget is el kell hagynia. Mercurius nyakon ragadja és levonszolja az Alvilágba.

    Útközben a Szent Úton látják Claudius temetési menetét. Megállnak, és Claudius elégedetten nézi, ahogy siratják, és büszke magára, hogy ennyi ember kíséri el az utolsó útjára.

„Mikor Claudius meglátta a saját temetését, végre megértette, hogy meghalt; egy hatalmas óriás-kórus ugyanis anapaestusokban éppen a siratóéneket énekelte”

    Nem időznek sokáig, Mercirius tovább rángatja Dis kapujához. Cerberust, a háromfejű kutyát borzasztónak találja, de csak azért, mert nem hasonlít az ő megszokott, fehér kutyájához. Az Alvilágban már mindenki ott várja, akit ő tett el láb alól. Jó barátokként üdvözli azokat a halottakat, akik neki köszönhetik a halálukat.

„Hát ki más küldött minket ide, mint te, minden barátod gyilkosa?”

    A holtak a bíróság elé vezetik Claudiust, ahol Aealus a bíró. Pedo Pompeius (szintén Claudius ölette meg) szám szerint felsorolva a bíró elé terjeszti Claudius áldozatait. Aeacus gondolkodás nélkül elítéli, még a tárgyalás elhalasztására sem ad lehetőséget. Sokat vitatkoznak azonba narról, hogy mi is lenne a megfelelő büntetés Claudius számára. Felmerül, hogy Tantalust vagy Sisyphost „kiveszik” a büntetésükből, és az ő helyüket venné át Claudius, de ezt az ötletet végül azért vetik el, nehogy vérszemet kapjon, hogy az életfogytiglan tartó büntetés talán mégsem jelenti azt, hogy örökké.

„Erre Aeacus elrendeli, hogy lyukas fenekű pohárral kockázzon. S már el is kezdte: az örökké elguruló kockákat keresgélte, és soha nem jutott semmire.”

   Claudius büntetése hasonló Sisyphoséhoz annyiban, hogy soha véget nem érő monoton körforgásba zárták, ám annyiban vicces, hogy kockáznia kell az idők végezetéig, hiszen ez nem munka, inkább léha tevékenység, unaloműzés, ám a végtelenített folyamat nagyonis unalmas és gyűlöletes lesz az örökkévalóságban. Végül Caligula jön el érte, hogy adják oda neki rabszolgának.