Nem mostani film, ám pont az a bizonyos távolság, amelyből most rátekintek adja meg az értékét. Mindent megnézek, ami a görög-római kultúrával foglalkozik. Mindent el is olvasok - bár idővel azért megtanultam szelektálni. Mert van egy csomó bóvli, ahol csak díszlet az aréna meg Róma márvány városa, amúgy az unalomig csépelt sekélyes kis történet. Van sok ilyen. De vannak gyöngyszemek. Ilyen a 300 című film is. Amint megláttam a filmelőzetesét halálos szerelemre lobbantam. Alig vártam a filmet. Persze a 'kritikusok' meg mozibubusok jól lehúzták, azok az emberek, akik gyakran nem képesek öt saját mondattal megfogalmazni, hogy mi is volt a tartalma egy könyvnek/filmnek. Sebaj, ma már ilyeneket nem olvasok, sőt messzire elkerülöm az ilyen műértőket, de abban az időben még súlyos betűfalásom volt, képtelen voltam bármit NEM elolvasni, ami írott szöveg elém került. No, ez elmúlt.
Szóval amint megláttam a baljóslatúan hömpölygő lila felhőket és hullámzó piros köpenyeket, tudtam, hogy ez lesz A Film. És így is lett: évek távlatából mondhatom, hogy ez az a film, amihez mindig vissza és visszatérek. Időnként előveszem és megnézem. Minden mondatát tudom, de ha valami garantáltan jó filmet akarok, akkor ezt választom (B változat a nagy Gatsby szintén százszor megnézve)- és mégsem unom. Megtisztulok tőle. Felemel.
Nem sokkal azelőtt olvastam Hérodotosz A görög - perzsa háborúk című könyvét. Lenyűgözött és teljesen beszippantott, olyan élénken és érzelmesen mutatta meg a világot, az összefüggéseket, hogy szó szerint faltam a könyvet. Szerettem minden mondatát, és soha nem érdekelt, hogy túlzás-e, vagy hogy mi a valóság alapja. Ez az a történet, amire az embernek szüksége van, hogy többnek érezze magát holmi biorobotnál. Az élet értelme. A lélek útja. Fenség és magasztosság. Ami több nálunk, a cél, ahová mindannyian tartunk. A hősiesség. A helytállás. Igaz embernek lenni bármilyen körülmények között.
Szerettem a szörnyeit is és a túlzásokat is, mert az irracionális a héroszok világában a legnagyobb racionalitás. És azt hiszem csak a nagyon boldogtalan emberek kezdenek el lovagolni a döglött lovon: nem is voltak ilyen lények, ez nem is lehetett így meg úgy, ott nem is fértek el ennyien... Én egyszerűen szeretem a történeteket, nem érdekel, hogy igaz-e, vagy sem, nem érdekel, hogy mi a lehetséges és mi a valószerű. Azt gondolom minden történet igazi és valódi, mert valahol megtörtént, a világ, ami esetleg csak az én fejemben létezik, nagyon is valódi. Minden történet igaz, mert minden történetben ott vagyunk, és ott vannak a megoldások és az utak, amelyeket a történet alatt be is járunk. A valóságnak számtalan arca van, nem a kézzel fogható, mérhető, érzékelhető valóság az egyetlen valóság.
Azért szeretem ezt a filmet, mert nem fél ezektől a 'mesésnek gúnyolt' elemektől. Nem fél a hősiességtől és nem retten vissza a fenségességről sem. Nem akarja egy ostoba kis gyerekmesének bemutatni a csatát, nem degradálja ma oly divatos módon holmi rövid csetepatévá, nem csinál belőle heroikus ópuszt, mert az, ami: Leonidasz és a spártaiak diadala. Szeretem, mert nem fél Hérodotosz nyomában járni: olyan ritka, hogy a film képes tartani a lépést az írott művel. És mint az idő is igazolta: ez a szabadság az, ami hosszú távon megadta a film értékét. Mert a 'kritikusok' hamar úgy tettek, mintha nem ők ócsárolták volna a nagy sikerű filmet. Ma már mérce és mérték, rengeteg vicc épül rá, szólások, mondások. Klasszikus lett.
Minden mondatát szeretem, de azért szemeztem néhányat, ami különösen kedves a szívemnek. Persze van, ami nem a filmből van, de ide kapcsolódik:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése