Még mindig megvan az a rossz szokásom, hogy mindent - MINDENT - elolvasok, ami 'rómás', az 'aquincumos' dolgokat meg válogatatlanul. Legyen egy szállodai reklám, tanulmány, bármi, amiben szerepel a kulcsszó: olvasom. Ez természetesen sok jót és sok rosszat is hozott az életembe. Ideje lenne szelektálnom.
Udvarhelyi Dénes könyve is így került a kezembe: a címe miatt. Nem bánom, ez a jó dolgok közé tartozik. Nagyon is jó. Talán túlságosan is. Ennek kapcsán merült fel bennem a következő gondolat.
A régi rendszerben született ókori témájú szórakoztató irodalom közös sajátja a szereplők karaktere. Mindannyian tiszták és ártatlanok, a katonák szabad idejükben írnak, a szépséges lányok olvasnak és görögül tanulnak, a helytartók pedig a lakomákon megkönnyezik a legszebb verseket. Értem én, hogy tanító célzatú a dolog. Jónak is tartom, senkinek sem fájt, ha valami szépet és magasztosat olvasott, még akkor sem, ha tudta, hogy nem igaz (legalábbis erősen idealizált). Végül is semmi baj nincs az ideákkal. Kicsit merevek és valószerűtlenek, de a magam részéről kifejezetten kellemes kirándulásnak tartom, hogy nem a szennyes, romlott és erkölcstelen világ mocsarában kell lenni. Legalább egy illuzionista regény erejéig kiszabadul az ember a morális fertőből. Igen, elhiszem, mert el akarom hinni. Gyerekeknek írták? Na és? A jó könyvnél mindegy, kinek írták.
Érdekes fordulat, hogy az idealizált ókor-kép után a kortárs, modern alkotások nagy része ennek szöges ellentéteként mutatja be az antik embert. A katonák és gladiátorok dorbézolnak és fajtalankodnak, minden nő romlott és közönséges - mondván, hogy a modern művészet (és ebben nagy része van a filmeknek is) élethűen mutatja meg az embert: az embert, aki gyarló és bűnös, és ezek az alkotások az embert a maga gyarlóságában mutatják meg. Ez a korfelfogás, hogy mindenkinek vannak sötét titkai és mindannyiunkban ott lapul az állat - és nem voltak ezzel másképp az ókori emberek sem. Ezek az alkotások főként az emberi gyengeségre koncentrálnak. Szemben a 'régi' (rendszerváltás előtti magyar) ókori témájú olvasnivalókkal, amelyek az ember isteni oldalát keresik. Nyilván akkor is voltak kényelmetlen ruhadarabok, akkor is lerészegedtek és rókáztak az emberek, és sokan hűtlenkedtek. Nem az a lényeg, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy milyenek lehetünk. Ezek a kortárs alkotások a maguk bizalmas módján próbálnak bevezetni az ókorba, az ókori ember életébe: de sajnos azokba a dolgokba, amelyek lealacsonyítják az embert. Megtudjuk, hogy a kocsik ráznak, a gladiátorok valójában fékezhetetlen csődörök, minden politikus korrupt és mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti. Szomorú.
Viszont ezek az idealizált és totálisan valószínűtlen művek valami fenséges dolgot üzennek - a maguk rosszul tálalt módján. A rabszolgák igazából önszántukból szolgálják az urukat, a patríciusok a végső bölcsességet keresik, a politikusok az állam jólétéért dolgoznak, a nők pedig szűzies kis virágok. Mindezt gyakran vastagon áthatja a keresztény értékítélet, hiszen az írók sem tudnak kilépni önmagukból. A gladiátorjátékok elítélendőek, a nők egyenlő társai a férfiaknak, nem verünk meg rabszolgát, satöbbi.
Érdekes, hogy mennyire nem tudunk kilépni a saját korunkból, mennyire nem vagyunk képesek egy pillanatra eltávolodni a saját értékítéletünktől. Mindkét véglet szélsőség, és nyilván egyik sem közelíti meg a valóságot. Sem az erkölcstelen vérengzés, sem az idealizált tisztaság. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs más - nagyon is van, csak kevés. Érdekes kaland a saját letűnt múltunk bőrébe bújva visszatekinteni az ókorra. Hogyan vélekedtünk róla harminc/negyven évvel ezelőtt. Káprázatos utazás.
A különbséget mégis a célban látom és nem a kifejezésben. A cél, hogy a 'régi' alkotások fel akartak emelni valahova. Hogy legyél olyan, legyen egy magasztos célod. Hogy próbáld meg. Szemben a mai alkotások már nem akarnak sehova sem felemelni, sokkal inkább a régi bálványokat rángatják le a köznép szintjére. Fellebbentik a fátylat a tökéletesnek hitt héroszokról, hogy ne érezzük magunkat kicsinek és gyengének: ők is olyanok, mint mi. Sehova sem kell már felemelni az ember halhatatlan lelkét, hiszen akiket nagynak láttunk, nem nagyok többé. Azt hiszem a magam részéről inkább maradok az ideák világánál. Mert még mindig hiszek benne, hogy van hova tartani. Van hova törekedni....
A könyv különlegessége, hogy Jenkovszky Iván rajzai gazdagítják a történetet. Szépek. Egy álomszerű mese finom illusztrációkkal. Ezek az édes falatok adnak hitet, hogy a világ nem is olyan romlott hely.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése