Ókori témák - modern művészek: Patrick Aló

Patrick Aló művészete mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Lehet gyűlölni, lehet rajongani érte, de közömbösnek lenni – azt nem lehet! Modern, nagyon modern, túl a jelen világunk szintetikus csillogásán egy rozsdától lassan enyésző fémes jövőbe vezet. Egy olyan világ kapuit tárja fel, ahol gépek vannak, ahol teremtett vas-szörnyek már nem az intelligens akarat szolgálatában állnak, hanem abból a világból szór elénk kedélyborzolóan felkavaró töredékeket, amelyben a gép és az ember már nem különálló fogalmak, ahol a vasnak akarata, gondolata, véleménye van – a jelenünkből és a közeljövőnkből. Ebben élünk, a technológia a legelvetemültebb ókorbubus számára sem idegen vagy ördögtől való dolog.

És mégis. Ilyen kontextusban hátborzongatóak. Mert ahogyan az ókorra, a görögökre és a rómaiakra tekintünk, abban bizony van némi pátosz. Hiába beszélünk a kétes szerelmi erkölcseikről, hiába rángatjuk elő a múlt homályából a sötét kis titkaikat, akkor is jelen van, kézzel tapintható a pátosz, ami a letűnt korokat övezi. Minden elmúlt időre egyfajta elnéző jóindulattal tekintünk, hogy a nehézségekkel együtt akkor biztosan jobb volt. És a jövőnkre nézve is van bennünk valami gyógyíthatatlan optimizmus: jó volt és jó lesz, csak most egy kicsit éppen nem jó.

Ezek a szobrok ezt az idillt kavarják fel. A klasszikus márványszobrok selymességét, a bronz akháj-fürtöket, a kecsességet, a könnyedséget, a játékosságot vetkőztetik le az ókori alkotásokról. Nyersek. Darabosak. Nem akarnak finomak lenni. Nem akarnak lágyak és emberiek lenni. Vasak, fémhulladékok, forgácsok, szilánkok, töredékek – minden, ami a nagyon is újkori létünk velejárója. És közben fenségesek. Olyan értelemben, ahogyan Leonidasz király önfeláldozó veresége is fenséges. És múlhatatlan.

Az 1975-ös születésű római szobrász (egyénként sokat élt Amerikában is) nagyon pozitív és optimista ember. Líbiai anyától és római apától származik: nyugati ember keleti szenvedéllyel. Saját bevallása szerint a szobrai az örök reneszánszt ünneplik. A cyberpunk és a klasszikus művészet szerelemgyermekei. Pedig sokkal több annál, mintsem az ókori művészet interpretálása a mai korra. A klasszikus ’az istenek meghaltak’ felfogással szemben én pont az ellenkezőjét értelmezem a szobraiból: a világ meghalt, a szellem eltávozott, de az istenek halhatatlanok, még ha egy néhai kipufogó-csőben is, de mindenben jelen van a természet teremtő ereje, az isteni, a fenséges és egyben az örökkévaló. Az alkotások vonalai lenyűgözőek. Az alakok mozdulatai, gesztusai, a láncokból kirajzolódó gesztusok, Pán erőlködéstől felfútt arca, térdének kereksége, Herkules összeráncolt szemöldöke, vagy Aphrodité csábító lábtartása, mind-mind egy elfeledett kor művészetét keltik életre. Vasból. Nyersen és durván. Milyen dalt játszhat a szatír, aki fém alkatrészekből készült, mint egy Terminátor? Lehunyja a szemét és azt álmodja, hogy valóságos? Milyen madarak hallgathatják játékát ebben a mai világban? Herkules hasizmai edzőtermekben formálódtak? Az arctalan Aphroditét érdekli vajon, hogyan fest? Vagy mások szemében látja meg önmagát? Édes lehet-e a tej, ami Romulust és Remust táplálja? Tudjuk, hogy nem. Ez egy hatalmas szakadék múlt és jelen között, az elképzeléseink és a vágyaink között. Szeretünk álmodni. Szeretünk a nyári napfényben gyönyörködni a narancsszín napsugarakban. Patrick Aló szobrai olyanok, mint egy ilyen forró nyári napon beugrani a jéghideg vízbe. Sokkol. Mint ezer késszúrás. Egy pillanat alatt megváltozik minden. De nem ez a művészet lényege, hogy kapukat nyisson más világokba?