Mivel a görögök és a rómaiak nem kötöttek olyan szoros barátságot a lovakkal, mint mondjuk a szkíták, maradt a végtelen gyaloglás. Gyalogoltak a római hadseregek, gyalogoltak a görög bölcsek, és gyalogoltak a héroszok az emberi lélek úttalan útjain és belső ösvényein. Mert egy úton végigmenni nem csak fizikailag lehetséges, hanem átvitt értelemben is. És hogyan barangolhat az ember a legbelső utakon? Hát a labirintusban!
A labirintusokat ábrázoló mozaikok nem feltétlenül a szem és vizuális érzékek gyönyörködtetését szolgálják. Persze ma már nehéz elvonatkoztatni ettől a sematikus gondolkodástól, de az ókori emberben még volt ilyen valami. Lélek. Ehhez, hogy ezt a labirintus-témát megértsük, el kell engednünk a mai gondolkodást, a mai világképet, és egy kicsit bele kell bújni az ókori ember bőrébe. És lelkébe.
A legtöbb mozaik (14 db) különböző fürdőkből került elő, a leghíresebb és legszebb mozaik-ábrázolások (7 db) pedig kifejezetten a mai Tunézia területéről kerültek elő. A fürdőkben talált labirintusok viszont az egész kérdést egy teljesen más aspektusba helyezik. Természetesen a labirintus-formára nyírt sövénynek is és a kőkert-labirintusoknak is az a feladata, hogy az ember végigmenjen rajta, de ez azért egy kicsit más. Ezek a labirintusok nem csupán térbeli labirintusok, ezek olyan ösvények, amelyek elmossák a különbséget mítosz és valóság, múlt és jelen között. A labirintus egy időgép, egy varázslat, vallás és babona, álom és valóság. Valóságos tere a fürdőnek, ahol a helyiségbe belépve a padlón mozaikot találunk. A helyiség zárt tere egy feladvány, a vonalak falakká válnak és az út a lábunk alatt.
Érdekes, manapság a labirintusra mint rejtvényre, útvesztőre tekintünk. Egy feladatra, amit meg kell oldani. Aki bent reked, az veszt. Hogy mit, azt nem egészen értem, de mi már nyertesekben és vesztesekben mérjük a világot. Minden helyzet feladattá válik, amit meg kell oldani. Az ókori ember számára a labirintus út, lehetőség, emlékezet. Út egy másik világba, út a múltba, út egy átalakuláshoz. Lehetőség egy változásra, egy metamorfózisra. És emlékezet a múltra, a múltbeli utakra, amelyek az őseinkhez visznek, és az élet örök körforgásában magunkhoz. Aki az útra lép, a múlt ösvényére lép, a jövőbe tart, az elei és a saját mítoszán keresztül. A labirintus jelentette az ókori ember számára Mínosz király büszkeségét, Daidalosz építészeti bravúrját, Pasziphae bujaságát, a Minótaurusz anyját, Ariadné és Thézeusz szerelmét, a Minótaurusz történetét, Thézeusz hősiességét, és végső soron azt, hogy legyőzte a bikát, a szörnyet.
Thézeusz hősiessége tűnik a legmeghatározóbb elemnek abban, hogy a labirintus-ábrázolások miért épp a fürdőkből kerültek elő. A rómaiak sokkal komplexebben tekintettek az épületeikre, mint mi. Számukra a mozaik nem 'csak' egy díszítő elem volt, hanem szerves része az épületnek, a helyiségnek. Ugyanolyan fontos, mint maga az épület. A labirintus pedig pontosan az a dolog, aminek egyszerre van mitológiai mondanivalója és építészeti mélysége. Építészetileg Daidalosz struktúrái és utolérhetetlensége mutatkozik meg, mitológiailag egy hérosz győzelme. Minkét síkon erős és jelentéssel teli üzenettel állunk szemben.
Egy mozaikon, egy labirintuson nem lehet egyszerűen keresztültrappolni, ahogyan azt manapság tesszük. Noha nem képez áthatolhatatlan falakat, az ókori labirintus-mozaikokon nem lehet keresztülsétálni, mint egy padlómintán. Pontosan ez a mitológiai többlet az, ami kiemeli a mintát a padlóminták valóságából: a mítosz pedig jelen esetben beavatás. A labirintus belemerülést, elmélyedést követel. A fürdőbe betérők így megtapasztalhatták, hogy a labirintuson való áthaladás rituális cselekedet, ezáltal a közös fürdőzés is túlmutat a test megtisztításának mindennapos gyakorlatán, rítussá válik, mégpedig közösségi élménnyé, így válik a közös fürdőzés a test lemosásán túl mentális megtisztulássá. A különböző hőmérsékletű helyiségeken való áthaladás is ennek a rítusnak és utazásnak a része.
Van egy másik érdekességük is ezeknek a labirintusoknak. Mi, mai emberek azt gondoljuk, hogy egy labirintuson végig kell menni - fizikai értelemben. Ám ezek a fürdő-mozaikok gyakran annyira kicsik, hogy fizikailag lehetetlen végigjárni őket. Egyetlen akkora labirintus van (Mactaris), amin tényleg végig lehet sétálni. Persze ezen is csak tyúklépésben, de a többire még ez sem igaz. Mert spirituálisan kell ezeket az utakat megtenni. Ezek belső utak. A szemmel látható labirintus csak a kapu, ami elvezet az útra. De ezeket az utakat nem lehet látni, kézzel fogni.
A legtöbb labirintus-ábrázolás középpontjában Thézeuszt és a Minótauruszt látjuk. Thézeusz kisportolt, atléta alkatú fiatalember, végső soron az egyetlen, aki legyőzhette a Minótauruszt és megszabadíthatta a népet a rémuralmától. A történet számos elemében keveredik a valóságos és a mitikus sportesemény. Mert figyeljük meg, hogy HOGYAN győzi le a szörnyet. A lényeg a hogyan-on van.
Birkózók ábrázolásán láthatjuk ugyanezt a pózt. Akár az aquincumi fürdőmozaikra tekintünk, akár a híres ökölvívó-ábrázolásokra gondolunk, ugyanazt a testtartást látjuk: a győztes a hóna alá szorítja az ellenfele fejét, a legyőzött fél térdre ereszkedve, megadóan, felénk fordulva tekint ki a képből. Thézeusz tehát ökölvívásban győzte le a Minótauruszt. Nem leszúrta vagy felnyársalta vagy kibelezte, mint várnánk, hanem leboxolta. Mi több, a mozaik(ok) nem számolnak be véres győzelemről, nincs a Minótaurusz feje elválasztva a testétől és egyéb horror jelenetek, csupán annyit látunk, hogy fél térdre ereszkedve feladta. De évezredek óta tudjuk, hogy a Minótaurusz vesztett. És ez az életébe került. Pedig a mozaikon határozottan egy ökölvívó versenyre emlékeztető győzelmet látunk, nem véres leszámolást. Thézeusznak sportosan rövid haja van, mint a pankrátoroknak és az ökölvívóknak, hogy az ellenfele ne tudjon belecsimpaszkodni a loboncába.
És igen, a fürdők nem csupán a test megtisztításának kultikus templomai voltak. Amolyan testkultúra-templomokként is értelmezhetjük, mert testedzéseket is tartottak itt. Iuveanalisnál is olvashatunk a fürdőkben labdázókról és súlyemelőkről. Martialis pedig az ő keserédes stílusában ekézi az önimádókat, akik tükör híján mások elismerő tekintetének tükrében formálták idomaikat. És voltak itt ám ökölvívások is. Mi sem jobb, mint egy kiadós sportolás után a fürdés!
A fürdőbe belépő Thézeusz nyomdokaiba szegődött. Ahogyan végighaladt a labirintuson, Thézeusszá vált. És a labirintus közepén várta a Minótaurusz. A lehetőség, hogy hőssé, győztessé, hérosszá váljon. Thézeusz nyomdokait követjük a labirintusban. Thézeusszá válunk az ösvényeken. Mert minden labirintus közepén ott van a lehetőség, hogy többek legyünk önmagunknál.
A mactarisi labirintusnak van még egy érdekessége. Az egész helyiséget kitölti. Ahogyan az ember belép az ajtón, azonnal a labirintusban találja magát. Nem lehet kikerülni. Végig kell menni rajta. Ja, és nincs a közepén Minótaurusz. Egyesek szerint ebben a helyiségben valódi ökölvívásokat tartottak. De az is lehet, hogy itt az emberre nem Minótaurusz várt, hanem a saját szörnye, akit neki kell legyőznie. Mindenkinek a legnagyobb démona, a legnagyobb ellenfele. Önmaga.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése