Nem büdös dolog a luxus? Dehogynem büdös. Az élet nagy tanulsága, hogy mindennek ára van. Így vagy úgy, de végül mindenért megfizetünk. Bármennyire hihetetlen, a fényűzésnek is. Bátran kijelenthetjük, hogy az ókori Róma legnépszerűbb színe a bíbor volt. Nem azért, mert mindenki ezt viselte, hanem pontosan azért, mert csak keveseknek adatott meg a kiváltság, hogy viselhessék. A bíbornak pedig ára volt, nagyon nagy ára: egyfelől hihetetlenül drága, másfelől otrombán büdös volt.
A bíbor, mint szín messze túllépte a lehetőségeket, amelyek egy ilyen egyszerű kis fogalom, mint 'szín' számára adottak: egy egész világot teremtett maga körül, korszakot és világképet fogalmazott meg. A bíbor lett az előkelők, a gazdagok színe, a jólét és a luxus jelképe, egészen addig, amíg a császárság ki nem sajátította magának. Idővel a bíbor a császárság szimbólumává vált.
Ám a bíbor nem egyszerűen bíbor: Plinius is számos árnyalatát írja le. Van az osztriga-bíbor, a feketeáfonya-bíbor, és a bíborcsiga bíborja is tengerenként eltér. Szóval nem mindegy, hol lakik az a csiga, bíborja a lakhelye függvénye. Diocletianus egészen odáig megy, hogy a bíbor árnyalatait tudományos módon rendszerezi és leírja őket. Csak a félreértések elkerülése végett...
A bíbor drágaságát az eljárás körülményessége okozza. A bíborcsigából kell 'kivonni a' nedvét, ami igen profán módon a csiga lemészárolásával jár. Ebből pedig elég sok kell egy kelme megfestéséhez. Úgy 10 000 tetem egy gramm festék előállításhoz. Kirángatják a szerencsétlent a házából, és a nedv kifolyik. Nyilván a jószág többé nem lesz képes visszamászni a házába, oszladozó kis testével rontja a továbbiakban a levegőt. És a halott dolgok általában nem jó illatúak. Büdösek.
A legszebb bíbornak a türoszi bíbort tartották. A türoszi csiga nedveivel festett kelme érte el a rómaiak által legszebbnek zsűrizett árnyalatot. Nerónak annyira tetszett ez az árnyalat, hogy betiltotta a kereskedelmét, és csúnyán elbánt azokkal, akik ilyet mertek magukra ölteni. Természetesen azért nem minden császár volt ennyire bíbor-bolond. Ammianus Marcellinusnál olvashatunk egy igazán bíborba illő történetet Iulianus császárról. Amikor egy férfiról kiderült, hogy a császár számára fenntartott bíbor árnyalatot merészelte viselni, a császár nem hogy nem végeztette ki, hanem küldött neki egy színben hozzá passzoló papucsot. Nyilván ettől csak vérszemet kapnak az ilyen hazárdőrök, de állítólag ez így történt. Persze a császár maga ezzel a gesztussal azt akarta kifejezni, hogy az ő kora már nem az a sötét kor, ahol az embereknek attól kell félniük, hogy nem a megfelelő színű ruhát hordják, hanem ő egy felvilágosult, modern gondolkodású uralkodó (Ammianus Marcellinus, Róma történelme 22.9.11).
A türoszi bíbor egészen sötét árnyalatú bíbor volt. A legtöbb író megemlékezik a bíborról, annak fenségességéről és császári kapcsolatairól. Tényleg, a legtöbb írónak van a tarsolyában (togájában) egy jó császáros-bíboros sztori. És szinte mindenki megemlékezik a bíbor szagáról is. Biztosan nagyon impozáns látványt nyújthatott a világuralkodó imperátor, a halhatatlan istenek kegyeltje, a férfiak legjobbja, a lobogó palástjában, ami fenségesen keretezte pazar testét, ám a kortársak szerint a szagáról előbb észre lehetett venni, mint a káprázatos megjelenéséről.
Egy szó mint száz, a császár bíborban úgy festett, mint egy isten, de úgy bűzlött, mint egy disznó. Nem biztos, hogy ez a legjobb kombó a világ első emberének...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése