Mi az első gondolat, ami eszedbe jut az ókori görögökről? Filozófia? Odüsszeusz? Olimpia? A sport azért biztosan ott van az első ötben. Kidolgozott izomzatú atléták és kecses diszkoszvetők. De eszedbe jut a legöregebb sport, amiről talán nem is gondolnád, hogy görög? Igen, a pankráció!
Egy olyan harcművészeti ág, aminek valódi eredetét senki sem ismeri. Persze vannak elméletek és ideológiák, de semmi konkrétum..
Egy legenda szerint Héraklész "találta fel", mégpedig azért, hogy az ökölvívásban még félelmetesebb lehessen (azért így sem kellett panaszkodnia, de az istenek borzalmas maximalizmussal sújtották). Plutarkhosz viszont azt állítja, hogy maga Thézeusz fejlesztette ki, egészen konkrétan a Minótaurusszal vívott csatája alkalmával. Bármi is az igazság, ha a legendák ilyen ragyogó hősökhöz kapcsolják a pankrációt, be kell látnunk, hogy tényleg valami nagyon fontos dologról van szó, egy olyan sport (mit sport, életstílus!), ami az ókori görög kultúra meghatározó eleme kellett legyen. Az ókori olimpiai játékok egyik fő attrakciója.
De mi is ez a pankráció? A szó jelentése "minden erő". A pankráció az ókorban a brutalitásáról, vadságáról és kegyetlenségéről volt híres. Olyan harcművészeti forma, ahol akár ki is kaparhatod az ellenfeled szemét, vagy akár térdeddel illetheted a buksiját. És vice versa.
Egy régi történet szerint a bírák egy alkalommal igen komoly bajban voltak, hogy melyik versenyző is nyerte meg tulajdonképpen a viadalt. A nehézséget az okozta, hogy mindkét versenyző holtan hevert a homokban, mindketten belehaltak a sérüléseikbe. Végül hosszas tanakodás után annak ítélték meg a győzelmet, akinek nem volt kivájva a szeme. Idővel persze a világ egy szofisztikáltabb hely lett, és a szemek kikaparását nemkívánatosnak nyilvánították a pankráció világában.
Az előbbiek tükrében azt gondolhatnánk, hogy a pankráció egy fékevesztett marcangolás, szó szerint a másik ész nélküli széttépése. De ez korántsem igaz. A pankrációnak is megvannak a maga szabályai, stílusa, szépsége és koreográfiája. Vannak állások (stasi), ütések (efthia), rugások (laktismata) és védések (apokrousis).
A játékvezetők szabályként csupán néhány dolgot tiltottak meg: tilos botokat használni, tilos harapni - és idővel tilos lett a másik szemét kikaparni. Így a versenyzők kiélhették a kreativitásukat mind a támadás, mind a védekezés terén, a lehetőségeknek csak a fantázia szabott határt. Egy pankráció leírása és élethű tolmácsolása így akár egy egész könyvet is megtölthetne.
A pankráció célja az, hogy legyőzd az ellenfeledet. Persze nem megölni kell, hanem el kell érni, hogy feladja a küzdelmet, amit hüvelykujja felemelésével jelezhet. A kényszerítés klasszikus módja a fojtás. Nem kell eltörni a nyakát, mert akkor nem fogja feladni, hanem a légcső finom és aprólékos szűkítésével kell az ellenfél levegőjét apránként elfogyasztani, hogy elfogyjon a harci kedve. Közben természetesen ügyelni kell, hogy ne legyen lehetősége fickándozni, netán kiszabadulni. Szintén népszerű még a végtagok tekergetésével előidézett folyamatos és mélyülő fájdalom. Ez sem a végtag vagy az ujjak kitörését jelenti, sokkal inkább a lassú és elnyújtott túlfeszítést, amivel az ellenfél türelme és fájdalomtűrő képessége a végletekig csigázható. És ne feledkezzünk meg a jól irányzott rúgásokról sem, hiszen váratlanságuknál és kiszámíthatatlanságuknál fogva ezek is hatékonyan bevethetők az ellenség megtévesztésében (és legyőzésében).
A pankráció kedvelt témája a vázafesztészetnek is. Mind a feketealakos, mind a vörösalakos vázákon egyaránt találkozunk izgalmas pankráció-jelentekkel. Olyan szituációkat, technikákat festettek meg, amelyeket méltónak találtak az örökkévalóságra hagyományozni. A legendák. A tökéletes mozdulat, a váratlan csel, a győzelem, a legyőzetés. Amit mindenkinek látnia kell. A vázaképeken a küzdők mellett általában látunk egy harmadik személyt is pálcával vagy bottal felfegyverezve: ő a játékbíró.
Végezetül emlékezzünk meg a leghíresebb pankrátorról: thasszoszi Theaganészól. 9 évesen már hazacipelt egy bronz szobrot a piactérről, és felcseperedve 22 év alatt 1103 versenyt nyert meg. Nagy Sándor is a pankráció lelkes rajongója és gyakorlója volt, állítólag ő vitte e sport szeretetét Keletre. Hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudom, de valószínű, hogy a pankrációból nőtte ki magát a legtöbb mai küzdősport. Bárhogyan is, a görögöktől hatalmas örökséget kaptunk, ami nem csak filozófiából, költészetből és művészetből áll, hanem bizony harcművészetből is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése