A népvándorlás és a migráció kérdése az utóbbi években felbolygatta hazánkat és az egész világot. Ahogyan emberek milliói keresnek új hazát egy jobb élet, jobb munka reményében, vagy menekülnek valami elől, vagy egyszerűen csak szeretnek világot látni - ki tudja, ezer oka van. Itt Európában könnyen mutogatunk bárkire, hogy menjen haza, éljen a nyomorban, amit részben annak köszönhet, hogy mi, európaiak rendesen leraboltuk az országát. Könnyen ítélkezünk bárki felett és szívünket átjárja a humanizmus, ha egy csomag borsókonzervet küldünk az éhező afrikai gyerekeknek. Mert tettünk valamit. Lényeg, hogy ami történik, az megtörténik, és nemigen tehetünk ellene. De tényleg ennyire újkeletű lenne a népmozgás kérdése? Természetesen nem, hiszen már minden megtörtént az ókorban: ugyanazokat a történeteket játsszuk újra és újra. Manapság furcsának találjuk, hogy Párizsban rengeteg színes bőrű ember nyüzsög. De furcsa volt ez régen is, vagy nem mindig a fehér ember jelentette a világ közepét? Arról sosincs szó, hogy egy fekete közösségben mennyire bizarr/furcsa/megbotránkoztató egy fehér kisebbség. Mindig csak fordítva.
Az ókori emberek is sokat utaztak, de korántsem annyit, mint manapság. Az utazás hosszú és veszélyes dolog volt, inkább az vállalkozott rá, akinek szükséges volt (kereskedelem, üzlet, hadviselés). De azért régen is voltak kalandorok, akik szerették a kihívásokat, szerettek világot látni. Nem kevés itinerarium (antik útikönyv) maradt fenn, ami nem csupán az utazás praktikus oldalával foglalkozik, hogy hol lehet megszállni, enni, lovat váltani, hanem a látnivalókra is kitér. Mert az ember alapjában véve kíváncsi lény. És aztán megint ott van az a réteg, aki azért utazik, hogy új életet kezdjen. Az emberek, a kultúrák mindig is keveredtek, de ez a keveredés nem feltétlenül jelent összeolvadást. De mindenesetre találkoztak, tapasztalatokat szereztek egymásról, és ennek nyomait - ha csak töredékesen is - nyomon követhetjük a művészetben.
A görög vázafestészetnek két nagy csoportja van: a vörösalakos és a feketealakos. Mindkettő két színnel dolgozik: a vörössel és a feketével. Egyiknél az alakok vörösek és a háttér fekete, a másiknál pont fordítva. Legelső megközelítésben egy fontos szempont, hogy a fehér bőrűeket is megkülönböztetik eme két szín használatával: a férfiak mindig 'sötétebbek', mint a nők. Ennek egy nagyon is gyakorlatias oka van: a férfiak az idejük nagy részét a szabad ég alatt töltötték, jobban lesültek, sötétebb tónusúak voltak a nőkkel szemben, akik hagyományosan idejük nagy részét a házban töltötték, így fehérebbek maradtak. Nyilván vannak ettől a 'szabálytól' eltérések, ez csak egy amolyan első megközelítés. Bár az egyiptomi férfi-nő ábrázolásokban is megfigyelhetünk különbséget: a nők általában sárgák, a férfiak vörösek. Ennek inkább ideológiai okai vannak.
A görögök világában hemzsegtek a színes bőrűek. Lévén maguk a görögök sem egy sápadt népség, a kreol szín gyakorlatilag nem is feltűnő. Akit megkülönböztettek, az viszont tényleg fekete volt. Bár a fekete és fekete szín között is milliárd különbség van, nem csupán a tónusban, hanem testalkatban, hajtípusban, szinte mindenben látjuk a különbséget ugyanúgy, mint egy vörös hajú fehér ember és egy fekete hajú, mediterrán típusú ember esetében. A különbség ég és föld, nem lehet a kérdést 'fekete és fehér' sémára redukálni. Ám a görögök Homérosz óta mégis AITHIOPSZ-nak ('égett arcú') neveztek minden feketét, annak ellenére, hogy ők is nyilván szembesültek a különbözőségekkel. Homérosz szerint az izgalmas Aithiopiát Meneláosz király látogatta meg. Tehát Homérosz korára már találkoztak az Egyiptomon túli területek népeivel, különben Homérosz honnan tudott volna róla?
A kapcsolat a két kultúra között mélyebbre nyúlik vissza: Thébában már az i.e.XIV. századi Rekhmiré síremlékén a legkülönfélébb színű festett alakokkal találkozunk. A festmény élethű: az embertípusokat nem csupán szín szerint különbözteti meg, mint egy izgalmas festőpaletta, hanem a bőrszínekhez tartozó egyéb sajátosságokat is megfigyelhetjük a tömeg egyes szereplőin. Nagyon gondos munka, az emberek saját arcot kaptak, élőek és egyediek, még akkor is, ha az egyiptomi festészet oly merev mozdulataiba dermedten néznek farkasszemet az örökkévalóval. Látjuk a különbséget a núbiai, mínoszi, égei, afrikai ember között. Mínosz és Mükéné bukásával a kereskedelmi kapcsolatok is megfeneklettek a két kultúra között, aminek eredményeképp Görögország igencsak megtorpant a gazdasági fejlődésben. Ezek a kereskedelmi kapcsolatok az i.e.VIII.században lendülnek fel ismét Észak-Afrika és Görögföld között, amikor kereskedelmi lerakatokat létesítettek Cyrenében és a Nílus partján. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy az afrikai emberek ábrázolása ismét megjelenik az égei-kultúrában. Az i.e.VII-VI.században ión zsoldosok szolgáltak I. és II. Psametikus hadseregében. Így a különböző embertípusok ábrázolása egyaránt megjelenik a görögöknél és az egyiptomiaknál is.
De kanyarodjunk egy kicsit vissza Memnónhoz. Az Iliászban találkozunk vele, Akhilleusz keze által esik el. Csodálatos jelenet, amikor a halottat a gyászoló anya, Éósz felemeli és az istenek siratják Memnónt. Memnón az aithiopszok királya, bölcs és igazságos, nagyon pozitív szereplő, a Hajnalistennővel együtt gyászoljuk a halálát. És éjfekete, mint a legsötétebb éjszaka. Viszont az ábrázolás igen érdekes. Ezt a bensőséges jelenetet örökítették meg a vörösalakos vázafestényen, amikor Éósz a halott fiát kiemeli a csata forgatagából, az istennői hatalmánál fogva egy pillanatra megállítja a világmindenséget, hogy magához ölelhesse halott gyermekét, ahogyan Szarpédón halála pillanatában a világ egy szívdobbanásnyi időre megszűnik mozogni, és a gyászoló anya kiemeli a fiát. Felemeli a háború véres dúlásából, felemeli az emberi létezés szennyes és lealacsonyító mindennapjaiból, a megtört test gyalázatából, felemeli, isteni lényével körülöleli, és a megfáradt fiú végre megpihenhet, Hüpnosz segítségével a Boldogok szigetére kerül. Ahogyan Szarpédón is az erényes és igaz életének köszönhetően 'megérdemelte' az isteni könnyeket, úgy Memnón is a halálával igazolta az életét. Az istenek bármily hatalmasak is, a Végzet és a Sors döntéseit nem tudják megmásítani, csak egy kicsit elodázni. És nézzük meg újra az ernyedt tagokkal lógó Memnónt: annyira nem fekete, hogy az már furcsa. Olyan, mint a többiek, a fürtös akhájok, és az arcformája is a fehérekre jellemző. Ennyire mindegy, hogy fekete vagy fehér? Szerintem igen. Memnón hérosz, és ez a lényeg. Hogy éjfekete bőre volt - az a mítosz szempontjából lényegtelen.
Hogy még bonyolultabb legyen a kép, a görögök az összes afrikait aithiopsznak, etiópnak nevezték, és a fekete/sötét színt mint a legfőbb tulajdonságot jelenítik meg. Nyilván, kortárs rasszista felhangokat félretéve, valakit igen jól kiemel a tömegből, könnyen megkülönböztethetővé tesz, ha a bőrszíne más, mint a többieké. Ugyanígy egy szőke haj is jellegzetes egy csapat barna között. Ezt a dolgot nem kell démonizálni, ez egy megkülönböztető jegy és kész, semmi több. Az is bizonyított, hogy Xerxes zsoldos hadseregében voltak színes bőrűek, amikor i.e.480-ban megtámadta Görögországot. A görögöknek ebben a korban igen sok alkalmuk nyílt a sötétebb tónusok tanulmányozására. Ezzel együtt a legtöbb görögnek csak homályos elképzelése volt az igazi Fekete-Afrikával kapcsolatban. Úgy gondolták, hogy az etiópok földje Egyiptomtól délre található. A görög mitológiában a pigmeusok az az afrikai faj, akik az ismert világ legdélebbi csücskén él.
Fekete bőrszínnel találkozunk az irodalomban is Aiszkhülosznál, Szophoklésznél és Euripidésznél is: az etiópok gyakori szereplői a görög komédiának. Emellett színházi maszkok, szobrok, vázafestmények garmada igazolja az emberek keveredését az ókori világban. Viszont az etiópok ábrázolása a hétköznapi helyzetekben igen ritka: alig, szinte nem is látunk olyat, aki lakomán vesz részt, kézműveskedik, vagy sportol. Nyilván ezekben a hétköznapi helyzetekben is ugyanúgy jelen voltak, én arra gondolok, hogy mint Memnón esetében, nem volt lényeges, hogy valaki fekete vagy fehér, nem a bőrszín megörökítése vagy ábrázolása volt az elsődleges szempont a téma kidolgozásánál. Nyilván ez csak egy vélemény, semmi sem támasztja alá. Viszont azt sem tartom valószínűnek, hogy mindenki ugyanolyan hosszúságú, színű ápolt fürtökkel rendelkezett - és ezeket sem különböztetik meg a műveken. Sem azt, hogy az antik ember igencsak sok csatában, háborúban, hadjáratban vett részt, és ezt minden bizonnyal igen kevesen úszták meg egy karcolás nélkül. Viszont a sebeket sem látjuk az ábrázolásokon - ezért gondolom azt, hogy a bőrszín sem lehet annyira kardinális kérdés, hogy az ikonográfia szabályait felrúgva valakinek a feketeségével foglalkozzanak.
A
tudósok mind a mai napig azon vitatkoznak, hogy létezett-e
rasszizmus az ókorban. A feketéket egzotikusnak tartották, de ez
még nagyon távol van a faji megkülönböztetéstől. Maga a fekete
bőr még nem predesztinált senkit arra, hogy rabszolga váljék
belőle. Voltak fehér rabszolgák is, a bőrszín önmagában nem
jelentett semmit. Mivel a rómaiak imádták az egzotikus dolgokat ez
élet minden területén, nyilván ha tehették, szívesebben
tartottak fekete bőrű rabszolgát, de legkevésbé sem faji
diszkrimináció miatt, hanem a különlegessége miatt. Mint ahogyan
a mediterrán típusú nők rajongtak a germán nők világos hajért,
és előszeretettel készítettek belőle parókát, ez sem
rasszizmust jelent, hanem a ritkaság, a különlegesség keresése.
A római társadalomba tökéletesen beintegrálódtak: nagyon sok
emberről nem is tudjuk, hogy milyen színű volt - mert nem
számított. Mint a lusitaniai Gnaeus Musius sírköve is: 'rendes'
birodalmi polgár, semmiben sem különbözik a sírköve bármely
más síremléktől, ám ha jobban megnézzük a vonásait, kiderül,
hogy fekete. Ez minden bizonnyal csak a mi korunkban okoz egy
lélegzetvételnyi döbbenetet, a Római Birodalomban teljesen
természetes dolog volt.
A rómaiak szerették a szépet és a különlegeset, így a fekete emberek ábrázolását is tökélyre fejlesztették. A fekete embereket ábrázoló szobrok, a vonásaik és sajátosságaik megjelenítése hihetetlenül élővé teszi az összes képzőművészeti alkotást. A fekete bőrszínhez választott fekete anyagok visszaadják az afrikai nap melegét, a perzselő forróságot - ez teszi igazán egzotikussá a fekete-szobrokat. Afrika szenvedélye. A rómaiak amúgy is rajongtak mindenért, ami Afrikából jött: az egzotikus állatok, a misztikus vallás, a színes emberek és Egyiptom gabonája. De ez az Afrika-mánia megérdemel egy külön bejegyzést.
A képen Septimius Severus császár látható. Afrikai születésű, ám a portré alapján nem egyértelmű, hogy fekete bőrű-e, vagy a szokásos férfiúi sötétbőrűséggel van-e dolgunk. A vonásai szerint csak egy jól lebarnult fehér ember, és afrikai születésével együtt lehettek a szülei fehérek. Ám az a tény, hogy afrikai származását hangsúlyozták, inkább azt erősíti, hogy fekete bőrű volt. Viszont megint nem lehetett ez olyan kardinális dolog, hogy a portréján feketeként mutassák be. A bölcs emberekre, a filozófusokra jellemző szakállviselet inkább utal a lényeges tulajdonságára: gondolkodó, művelt ember.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése