Ovidius szövegei latinul épek, sértetlenek és tökéletesek. Azonban egy fordító tévedése képes szétzilálni a harmóniát, a művészetet - és az értelmet. Sajnos egy magyar fordításról van szó, mely a szóban forgó skandallumot elkövette.
A latin auktorok magyar fordításai általában véve igen színvonalasak, igényesek. Igaz ez a formára és a tartalomra egyaránt. A magyar szép, metrikus nyelv, a latin zeneiségét hűen visszaadja. Szemben például az angollal. Régi vita, hogy a fordítás mennyire hű az eredeti szöveghez. Kell-e a versek dallamát, megőrizni, vagy a tartalom a lényeg? Ma már a versek zeneiségét nehezen tudjuk érzékelni, értékelni. Talán a tartalom számunkra fontosabb. De lehet-e teljes a mű, ha a dallamát kivesszük belőle? Mennyire megy a tartalom rovására, mennyire jár szövegromlással a dallamhoz való ragaszkodás? Nehéz és lezáratlan kérdések ezek, melyeket a kortárs magyar irodalmi élet egy leleményes megoldással hidalt át: manapság igen kevés, már- már a semmi határát súrolja a megjelenő latin költészet. Antológiák, új fordítások, életművek - hol vagytok? Üdítő kivétel Csehy Zoltán Satyriconja, ami új és modern és bátor, mert végre szembeszállni a latinista mamutokkal, igen, megmutatta, hogy a római kultúra, Cicero nyelve élő, létező, a mai korban is jól interpretálható nyelv. A régi fordításokkal, sőt gyakran a fordításokkal az a baj, hogy lévén latin költők, egy láthatatlan piedesztán állnak, és szinte harapni lehet a pátoszt körülöttük. Pedig akár Catullus, a fiatal és bohó, és játékos és szerelmes férfi, minden, csak nem pátosszal teli. Ez nem a tisztelet hiányát jelenti, hanem azt, hogy egy kacér játékosságtól túlfűtött verset nem tud interpretálni valaki, aki méla melankóliával és elnehezült filozófiával tekint a világmindenségbe. Ez különösen sajátja a magyar irodalomnak (természetesen tisztelet a néhány kivételnek), ami a latin költők magyarításában is visszatükröződik.
Mindezekkel együtt a magyar fordítások még mindig világszínvonalúak, nem is szólva Adamik Tamásról, aki egyszeri és megismételhetetlen.
"Mert
szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!
Veszett
lányságért ezt a jutalmat adom."
Szólt
és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,
hogy
vele ajtóból messze űzze a bajt. - "
Háttérként csak annyit, hogy ez Carna története, hogyan lett az "ajtósarok" védelmezője (erről bővebben máskor). Carna nimfa Dianához hasonló szabad szűz volt, aki az erdőket járva vadászott és a természet gyermekeként élte az életét. Bár sok kérője akadt, egy kis csellel mindegyiket lepattintotta. Aztán jött Ianus, a kétarcú isten, és a trükk nem működött (amikor a férfiak hátat fordítottak neki, elmenekült - ám a kétarcú isten látta, hova ment), és megtörtént, amit Carna a legkevésbé akart: Ianus szeretője lett. És az eset nyomán veszi át a szót Ianus, hogy ha már így esett, ezzel a gesztussal, ama bizonyos "tisztafehér" tövis átnyújtásával, kárpótolja a nimfát. Feltűnik valami? Nem? Nézzük tovább.
Hoppá. Itt kérem varázslás van! Olvassunk tovább, hogy szemernyi kétség sem maradjon bennünk azzal kapcsolatban, hogy a mágia megnyilvánulásával van dolgunk:
Mágia, minden kétséget kizárólag. Feltűnt a turpisság? Mert a fordítónak nem. Nem csigázom tovább a kedélyeket. Az eredeti szöveg bárminemű ismerete nélkül is világosan kitűnik, hogy valami nem jó. A mágikus eljárások legfőbb sajátja a pontosság. Nincs helye tessék-lássék megfogalmazásnak. Erre mutat rá a 157. sorral induló varázsszöveg is, hogy ezt bizony nem lehet összecsapni. Itt a hiba. Milyen tövist kap Carna? A 'vigaszdíj' utáni szakaszokban Carna mint varázslónő tűnik fel: ő hajtja végre a rítust. Most meg áfonya-ággal?!? Ez több, mint ellentmondás. Lássuk az eredetit:
Itt a kérdéses növény, amit Carna kapott Ianustól. Annyira egyértelmű, hogy fehér és tövis, hogy sokat kellett meditálnom, hogy miért nem jó. Csakis azért nem jó, mert egy mágikus eszközt nem lehet egy 'letövisezéssel' elintézni. Ahogyan a legendás fegyvereknek is saját nevük van, a mágikus eszközöket sem lehet egy gyűjtőnévvel lerendezni. Ennyi. Kell lennie megoldásnak.
A Carl Linné által bevezetett kettős nevezéktan még pajzán gondolat sem volt, tehát egy növényt úgy kell megtalálni, hogy csak egy nevét ismerjük. Növény, mert 'tövis', ehhez ragaszkodtam. És különben is, a boszorkányok inkább növényi és állati varázslásokat végeznek, a kristályokat elvethetjük (jelen esetben). Spina és alba. Igen kevés támpont. A Finály szótár minden ilyen tövű szavát végigböngésztem. Semmi. Bár az alba kapcsán gyanúsan szűkszavú volt, ezért gondoltam, hogy az alba lesz az én boszim növénye. Merre tovább? Növények régi latin nevei, botanikai gyűjtemények, Plinius. Semmi. Vissza a fordításhoz. Gaál László fordítását Bollók János lektorálta és ő is írta a jegyzeteket. A kérdéses tövishez B. János ennyit fűzött hozzá: "a Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak bajelhárító erőt tulajdonítottak." Tehát neki sem szúrt szemet, hogy a tövis egy növényi rész, tüske, amije sok növénynek van, nem növény önmagában. (Mintha azt mondanám, hogy a költő, Ovidius helyett. A költő nem jelöli meg Ovidiust, de nyilván a költők körébe beletartozik Ovidius is.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése