A latin előtt is tanultam már nyelveket, nem a latin volt az első. Rendesen megtanultam a dolgokat, ahogyan kell, megtanultam, hogy mikor mit kell használni. És szavakat is magoltam mellé, hogy tuti legyen a dolog. Aztán jött a latin. És megtudtam, hogy eddig nem tudtam semmit a nyelvtanról, a tudatos nyelvhasználatról. Sem a nyelvi kifejezés szépségeiről és rejtelmeiről. A legtöbbet azonban az anyanyelvemről, a magyarról tanultam meg. Azt hiszem eddig magyarul sem tudtam igazán. Legalábbis nem tudatosan. Máshogy. Ösztönösen. Azóta sokkal jobban élvezek egy magyar nyelvű irodalmi szöveget, sokkal több rétegben értem és érzem. Ez jó dolog. És ez a jó dolog valami irgalmatlanul sok óra ragozási-táblázat magolás eredményeként született meg.
Memoritereket mantrázok. Szavakat mormolok. Néha a piros lámpánál mint egy középkori varázsló, szavakat mormolok. Látom, hogy döbbenten néznek rám. Pedig még (hangsúlyozom, 'még') senkit sem átkoztam el. Néha munka közben is előveszem a memoritereimet. Mondogatom őket, mint egy mókuskerékbe szorult hörcsög. Mert a munka monoton, az élet szürke, de Ovidius izgalmas és színes. Az életem. Hülyének néznek. A latint azt hiszem valami bizarr és perverz dolognak tartják. És mégis. Ez a démoni nyelv közelebb vitt az őseimhez, önmagamhoz. A nyelvi kifejezés, a kommunikáció (nem a mai elcsépelt és derogált értelmében) azon mélységébe, ami túlmutat az ötszáz szavas trendi beszélgetésen. Olyan beszélgetéseket nyit meg, amelyekről sosem álmodtam. És már nem vagyok egyedül, akkor sem, amikor hülyének néznek, mert latin szavakat mormolok. Sokan vannak velem, mellettem. Remélem egyszer én is közéjük tartozhatok...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése