A charaktérek a mágia talán legtitokzatosabb jelei. Valójában senki sem tudja, hogy mik ezek, mit jelentenek, mi a szerepük (bár mindenkinek határozott véleménye van a témában). Rövid kitérőként megemlíteném, hogy bizsergetően izgalmasnak találom, ahogyan művelt filológusok, géniuszok és tanult emberek belevetik magukat a mágia tanulmányozásába. Természetesen hangsúlyozva a tudományos hozzáállást és megközelítést, és nyilván a tudományos érdeklődést...azért mindig van ott valami kis plusz motiváció. Ezt a legkevésbé sem problémaként jelzem, pusztán a saját 'tudományos' érdeklődésem a tudósok iránt, akik az Alvilágba vezető lejáratot keresik.
Visszatérve a charaktérekhez, ezek amolyan 'megmagyarázhatatlan jelenségek' az amúgy logikus és következetes mágikus világban. Egész pontosan nekünk megmagyarázhatatlanok, mert aki leírta őket, felolvasta, alkalmazta, az minden bizonnyal tudta, hogy mik ezek. Néha betűk (akár görög betűk) végükön kis gömböcskékkel, néha jelek. Amin az ember könnyen átsiklik. Valójában mi a fontos? A leírt dolog? A kimondott szó? A mágikus tett? A jel már önmagában jelenti azt, amit hordoz, vagy csupán egy jel, ami képes egy adott dolog, fogalom létét felidézni, megidézni?
Egy mágikus jel annak, aki tudja értelmezni (és hisz benne) azt gondolom többet jelent egy szimbólumnál, ami felidézi a fogalmat/dolgot/lényt. A jel maga a varázslat. JELenléte elindítja a mágikus folyamatot. Egy amulett, egy vésett gemma, egy feliratos fésű maga a mágikus rítus. Nem üzen valamit, nem közvetít, hanem maga az üzenet.
Ezek a charaktérek módszeresen ismétlődnek mágikus szövegekben: bizonyos szövegekben rendszeresen szerepelnek, míg másokban nem. A charaktérkutatás fiatal tudomány, ezeken az értelmezhetetlennek tűnő jeleken a tudósok gyakran átsiklottak, nem jegyezték fel, nem másolták le. (És természetesen eszükbe sem jutott megkérdezni valakit, aki esetleg értelmezni tudja. Talán. Hátha.) Ma már egy ásatási területen is a földet is átszitálják, egy pinduri halszálka sem menekülhet a kíváncsi tekintetek elől. Sajnos néhány fontos információ viszont elveszett a történelem útvesztőjében.
Augustinus a charaktéreket egy titkos nyelvnek tekintette, amelyen a démonokkal lehet kommunikálni, mások viszont egyenesen a démonok nevének tekintették. Aki a démonokkal kíván társalogni, nyilván egy erre alkalmas nyelvet keres. Halottat, régit, olyat, amit kevesen ismernek. Hát igen, a latin is kitűnő választás, ám abban a korban, amikor többé-kevésbé mindenki beszélt latinul, ez nem volt épp a legszerencsésebb választás (noha a démonok minden bizonnyal profi latinosok). Maradt a görög (a rómaiak által uralt világban) és a héber/arámi/egyiptomi (a görögök hatókörében).
Mindenképp érdekes kutatás lenne, hogy mik ezek a jelek. Aki használta őket, azt gyanítom, értette is. Mi már nem. A filológusok ritkán merülnek el a mágiában, és a mágia iránt érdeklődők elvétve vetik kíváncsi szemeiket a görög-római kultúrtörténetre. Pedig ha ez a két tábor találkozna...és eszmét cserélne...
Charaktér-ügyben
ajánlom Németh György cikkét elolvasni: Sötét varázslatok (Az
antik átoktáblák két korszaka).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése