A legszomorúbb istennő: Nenia

   Mindenkinek van az életében boldogtalan szakasz, amikor túlcsordul benne a bánat. Ha szerencsénk van, akkor van a közelünkben olyan ember, akivel megoszthatjuk a bánatunkat. Ha nincs, akkor bármit megadnánk érte, hogy legyen. A magán és az elhagyottság érzésére a rómaiak tökéletes megoldást találtak ki: Nenia istennő, vagy más néven Naenia.

   Nenia ókori római temetési istenség, szentélye a Porta Viminalison kívül volt. Noha a római vallás legősibb istenségei közé tartozik, ám az a tény, hogy a szentélye már az ősi Rómában is a város szent határain kívül esett, azt jelzi, hogy nem tartozott az istenek "krémjébe", vagyis nem tartozott az elit belső körhöz. Egy másik valószínűsíthető magyarázat szerint a halállal és gyásszal kapcsolatos istenségek mindannyian közös sorsban osztoztak: nem kaptak helyet a megszentelt Rómán belül. Mivel a halottakat is a városon kívülre temették, logikus, hogy a halottak istenei is legyenek velük, így a halál-istenek és teljes kultuszuk is kiszorult az élők városából. Bár a halottak városa ugyanolyan, mint az élőké, ám a Nekropolisz azért egy kicsit csendesebb hely.

   Varro szerint Nenia a gyászdal, a siratóének megtestesítője, és annak védelmező ereje. A nenia szó siratóéneket, gyászdalt jelent. Ő volt az emberi élet végének istennője. Varro Neniát Ianus isten ellenpólusaként mutatja be: ahogyan Ianus a kezdetek istene, úgy Nenia a vég istennője. A latin nenia szó véget jelent, az asszociáció származhat ebből az etimológiából is. Különben is, a rómaiaktól nem áll messze a szokás, hogy valamit a szó értelméből, jelentéséből bontsanak ki.

   Arnobius szerint a haldoklót Nenia istennő gondjaira bízzák, az ő oltalma alá helyezik. Noha Arnobius írásain erősen érződik Cornelius Labeo hatása, Nenia istennő halottgondozói szerepe inkább a varrói gondolatkörre utal. Amikor Tertullainus az istennőről ír, aki "maga a halál", nem egyértelmű, hogy Dea Neniáról van-e szó. Azt sem tudjuk, hogy Nenia kultusza azonos volt-e a halott utolsó szertartásával, vagyis hogy a halottbúcsúztatás rítusa magában foglalta-e a halál istennőjének kultuszát. És az a halál-istennő Nenia volt-e. Lucius Afranius viszont egyértelműen a nenia szón a gyásszertartást érti.

   Nenia, a gyász és a haldoklás istennőjének tökéletes ellenpárja maga Nenia istennő, a gyermekek, a játékok és a gyermekdalok istennője. Igen, ugyanarról az istennőről van szó: két aspektusa van! Elsőre egy kicsit bizarrnak hangzik, de ha jobban belegondolunk, annyira nem is elvadult ötlet. A rómaiak hite szerint a halál átmeneti állapot, hittek az újjászületésben, ami nagyon távol van a későbbi keresztény halál-szemlélettől. A halált átalakulásnak, egy új élet kezdetének tekintették. Nyilván ez nem egy önfeledt, boldog ünneplést jelent, hanem egy szemléletet, miszerint az élet körforgás, semmi sem változatlan és semmi sem mozdulatlan. Lucretius szerint a gyászdalok siratása, rikoltozásai az újszülött gyermek első felsírását idézik meg, amikor az ember, a csecsemő először pillantja meg a létezés horizontját. Mi több, a gyerekeknek énekelt altatódalok is Nenia birodalmához tartoznak, hiszen az istennőt ugyanúgy suttogva kell meghívni, ahogyan az anyák és a dajkák a gyermekdalokat énekelték. Egyébként a gyerekdalok világában gyakori téma az alvás, álom és a halál. Történik mindez évezredekkel Halász Judit gitárral kísért, a 'kikiabálom a boldog kismackók önfeledt hancúrozását' életérzés előtt. Tény, hogy sokat változott a világ.

   A forrásokból gyakorlatilag semmit sem tudunk meg Nenia, mint istennő tiszteletéről, kultuszáról. Ezért minden, amit az istennőről tudni vélünk, csupán találgatás. Talán épp ezt gyászoljuk a leginkább...